Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

KURUCZ GYÖRGY: Az agrártechnikai megújítás programja Pethe Ferenc „Pallérozott mezei gazdaság" című művében

Mint PETHE az első kötet bevezetőjében leszögezte, művében mindvégig nagy figyelmet fordít arra a kérdésre: ki és hogyan valósíthatja meg az általa javasolt módszereket. Ennek értelmében figyelmezteti olvasóját, hogy „hasznát ugyan veheti ezen munkának minden ember, aki mezei gazdaságot űz vagy akar űzni, a legkisebb tehettségűtől fogva a legnagyobb jószággal küszködőig, de nem mindenik egyformán." Természetesen tisztában volt azzal, hogy olvasói közt igencsak elvétve fordulhattak elő paraszti földművelők, így művét alapjában véve a földbirtokosok egészének, illetve tisztjeinek szánta. A birtokigazgatásban eltöltött évek alapján azonban már szóhasználata is jellemzi felfogását a hazai gazdálkodási viszonyok minőségéről. Nálunk PETHE meglátása szerint a kiterjedt birtokokkal rendelkező arisztokraták éppenúgy csak „küszködnek", mint a jobbágytelkek birtokosai. Pedig az ilyen bíráló hangvétel nem is tűnt időszerűnek akkor, amikor a francia háborúk nyomán a magyarországi gabonakonjunktúra a hagyományos gazdálkodásra jellemző cereáliák termesztésének kedvezett. Ráadásul művének leggondosabban megírt részében, az „első darabban" a szántóföldi növénytermesztés olyan alternatív átalakítási rendszerét kínálta, amely az angliai eredmények lehető legjobb alkalmazásával - legalábbis a nagybirtokokon - a régi gyakorlattal való szakításhoz vezethetett. Tudatosan nagyobb hangsúlyt fektetett a növénytermesztésre, amelyben a hazai adottságok messzemenő figyelembevételével, de mégis a gabonafélékkel szemben a takarmánynövények , valamint a len, kender, napraforgó és repce fontossága mellett szállt síkra. Ezen túlmenően egy egész fejezetet is szentelt a rétek és kaszállók gondozásának, a takarmányfűfélék vetésének. S ezzel már nemcsak a termelési struktúra átalakítását célozta, illetve a kor legszínvonalasabb mezőgazdasági gyakorlatát próbálta volna meghonosítani nálunk, hanem az agrártermelés olyan minőségi váltását igyekezett előkészíteni, mint amelyik a XVIII. század derekától az angol mezőgazdaságban végbement. PETHE, mint FESTETICS számtartója, illetve egyéb későbbi birtokigazgatási tapasztalatai alapján láthatta, hogy az uradalmak bevételi forrásának milyen jelentős hányadát adják a hadsereg számára történő gabonaszállítások. Tisztában volt viszont azzal, hogy ez mennyire időleges volt csupán, s a békeidő beköszöntével az egyoldalú kínálattal rendelkező hazai mezőgazdaság „küszködése" még keservesebb lesz. Többek között ez az előretekintő, a „Vi'sgálódó Magyar Gazda" kapkodó szertelenségéhez képest vitathatatlanul átgondoltabb célkitűzés az, amely könyvének egyik legfigyelemreméltóbb értéke. Egyértelműen tartózkodott a nálunk akkor még meglévő kalendárium-irodalom időrendiségének, illetve párbeszédes formájának felhasználásától. Egyetlen alkalommal az utóbbi esetében mégis kivételt tett, amikor egy, a közte és a Nemzet között idézett párbeszédet beépítette a vetésforgórendszereket tárgyaló fejezetének bevezetésébe. Tulajdonképpen igyekezett elébe menni olvasói ellenérveinek, s a hagyományos gyakorlattal szembeni meggyőzés érdekében a hagyományos, referáló agrárirodalmi forma elemeihez fordult. Ez természetes módon a hazai olvasók döntő részének esetében eleve bizonyos fokú elmaradottságot feltételezett, de mivel az általa