Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)
OROSZI SÁNDOR: Erdősítések a Delibláti-puszta homokján
(Ez a cél és módszer tulajdonképpen összhangban volt az 1807. évi XXI. tc.-kel. 21 ) Az idők folyamán azonban kiderült, hogy az egész homokterület hasznosítását kell megvalósítani, csak úgy lehet a homok mozgását megállítani. BACHOFEN 1815. évi homokkötési tervezetében főleg a (fekete) nyár ültetését szorgalmazta, amihez az udvari jóváhagyás során a tölgyet, a nyírt és a feketefenyőt is felírták. Közülük mégis à nyárfa és - kis mértékben - a feketefenyő vált be. A nyárfélék megmaradását később a faj gyökérfejlesztési tulajdonságával magyarázták., és remélték, hogy a nyár által megkötött homokon később tölgyet és fenyőt is lehet ültetni. 22 BACHOFEN 1832-ben új utasításban foglalta össze az addigi homokfásítási tapasztalatokat, ezek alapján jelölte ki a legfontosabb célokat. A nyár- (és részben feketefenyő-) csemetenevelés mellett előtérbe kerültek az őshonos fa- és cserjefajok (boróka, sóskaborbolya stb.) ültetései, sőt ekkortól alkalmazták sikeresen a fűfélék (magyar csenkesz stb.) magjának vetését is. Ez utóbbival a homok kirovását, mozgását akadályozták meg. Bár az eredeti célt, hogy ti. 1832-től kezdődően 14 év alatt befejezzék a homokkötést, nem sikerült elérni, mégis az erdőtelepítésekkel, fűmagvetésekkel a puszta jelentős részén a homok mozgása megállt. A második időszakban (1844-1872) 23 a BACHOFEN által készített instrukció alapján folytatták az erdőtelepítést, homokkötést. A puszta legrosszabb területein is próbáltak fát ültetni. Inkább a befásított terület növelését tartották szem előtt, mint a minőséget. így fordulhatott elő, hogy 6x6 láb (1,9 x 1,9 m) hálózatban ültettek, amit csak 1863-ban csökkentettek 3x2 lábra (0,95 x 0,63 m). Ebben az időben (1853) kísérleteztek legelőször akáccal. Sőt, ekkor létsítették a legelső, 6-8 öl szélességű (11-15 m) fapásztákat is, amelyeket a szélre merőlegesen helyeztek el. A korszak jelentős eredménye, hogy ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált: lehet Magyarországon az Alföldön is erdőket nevelni. BACHOFEN fásításai, illetve az ebben az időben ültetett erdők a kor jeles osztrák botanikusát, Anton KERNER-t is arról győzték meg, hogy az Alföld déli területein is sikerrel lehet erdőt telepíteni, vagyis a fás kultúrát újra meghonosítani. 24 (Ez a felismerés később szükséges volt a fásítási tervek anyagi megalapozásához.) Az időszak végén pedig egyértelműen meghatározhatták a homokfásítás három legfontosabb kérdését és az azokra adható választ. 25 Legelső ilyen kérdés volt: melyik területen kell kezdeni a fásítást - a terület délkeleti részén, a szél erejét fokozatosan megtörve kell haladni északnyugat felé. A második: milyen fafajokat lehet a legeredményesebben felhasználni - megkötött, gyepes talajra az erdeifenyőt, futóhomokra az akácot, míg a nyárféléket csak az akáccal (vagy más módon) már előkészített, megkötött talajba lehet ültetni. (Gyakran 21 Az idézett tc. „A futóhomok által okozni szokott károk elhárításáról és az általa elöntött területek termővé tételének módjáról" intézkedett. 22 KARGL, J. 1869.540-541.p. 23 Az időszakról (1843-1872) lásd: MÁTYUS J. 1890.1 l-14.p. és AJTAY J. 1914.25.p. 24 KERNER, A 1865. és ismertetése a magyar szaksajtóban. DIVALD (ERDÓDI) A 1865. 25 MATTUSCH (MÁTYUS), J. 1870.43-44.p. *
