Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

CSOMA ZSIGMOND: Az archaikus faépítkezés emlékei a nyugat-magyarországi szőlőhegyeken

I. A. Keresztboronás falú pincekamrák, présházpincék Bél Mátyás a 18. század első harmadában azt írta Somogy megyéről, hogy a török, rác, majd kuruc dúlásoktól megtépázott területeken fatörzsekből rótt és sárral tapasztott szalmafedelű házakat építettek az itteniek. A török hódoltság pusztításai nemcsak visszavetették Dél- Dunántúlon a gazdasági-társadalmi fejlődést, hanem az archaikus életforma és építkezés ismételt térnyeréséhez járultak hozzá. így a 18. században ezen a területen, még ha levéltári adatok hiányában is vagyunk, az itt felhozott recens összegyűjtött anyag alapján feltétlenül számolnunk kell a faépítkezés meglétével. A pincekamrák Somogy megyében általában keresztboronás falúak, így pl. Tapsony, Csurgónagymarton, Segesd, Zselic, Nagyberki szőlőhegyein, a présházrész pedig sövényfonású. A legrégibb pincekamrák egyosztatúak voltak, alapvető funkciójuk a bor és a hordók tárolása, a must kierjedésének biztosítása és a bor biztonságos őrzése volt. Ezekben az egyosztatú helységekben mustnyerést, préselést nem folytattak. Az erődítményszerű építkezés is a falak megbonthatatlanságával a termés tárolását, védelmét szolgálta. Talán az alap szilárdsága mellett hasonló védelmi funkciót jelentett a legalsó, földön fekvő boronafák alatti szárazon rakott kőfalazat is. Az 1644-es évszámú diási, egykori Dornyai-féle pince boronafái alatt is kőfalazat állt, az egyosztatú pincekamra belmérete 5,45x4,44 cm volt. A védelem és a bor hűsen tartását szolgálta ezeknél a sötét, ablaknyílás nélküli pincekamráknál a vastag, bárdolt gerendafödém borítás is, a megbontható tetőszerkezet alatt. A terménytárolást is ez biztosította a padláson. Diásról ismert még egy korai, 1661-ben készült keresztboronás falú pincekamra. A 20. század első harmadában még több keresztboronás falú pince állt a Balatonfelvidéken, így Balatonszabadi, Vörösberény, Vonyarcvashegy, Gyenesdiás, Falud Cserszegtomaj és Akaii, Kenése szőleiben. 1821-ben a cserszegi pincéket összeírták, hogy a szőlőbirtoklás ősiségét bizonyítsák. Ekkor a sorravett pincéket az évszámaik alapján rögzítették. Az összeíró bizottság egy 1663-as jelű kőpincét vélt a legöregebbnek, bár a jegyzőkönyv éppen egy boronafalú pince miatt bizonytalan benyomást kelt. Azt írták: „... értünk Pikier Mátyásné igen régi Boronábul épített Pintzéjéhez, ennek is belső Pintzéje ajtaján régi Betűket vágva találtunk ily formába I.Anno. mellyet 1700 magyarázhatni." Ez a boronapince, ilyen fogalmazásban az 1663-as kőpincénél is korábbit jelenthetett, hiszen egy korábbi pince falanyagából is újat építhettek, vagy áttelepíthettek. Átépítésnél esetleg csak egyes részeket vittek át az új pinceépítménybe, mint azt valószínűleg az 1733-ban készült boronafalas egykori kenései pince esetében, vagy az akali-fenyei pince esetében, ahol csak a présház belső pincekamrától elválasztó vastag boronafalát és a kölykes, makkos fazárral zárható pince ajtaját használták fel az új, már kőből épült pincében. A keresztboronás fal készítését Nemes Népi Zakál György részletesen leírta 1818ban őrségi monográfiájában „... az Eőrséghi Ember maga építti magának fábul, Szomszédjainak és jó Embereinek segittségével. Minden ember ért valamit a fara-