Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

CSOMA ZSIGMOND: Az archaikus faépítkezés emlékei a nyugat-magyarországi szőlőhegyeken

gokxiak lehetőségeit kihasználta a bortároló rész negyedének vagy felének a földbe mélyítésével érték el.

4 (2. kép) A Nyugat- és Dél-Dunántúl, valamint az Alpok faépítkezése közötti szoros kapcsolatot a középkor óta a nyugat-magyarországi hegyeken szőlőbirtokló stájerországi és délkelet-alsóausztriai birtokosok is fenntarthatták. Jelentőségüket mutatja, hogy már a középkorban „német" hegyeknek hívták Nyugat-Magyarországon a többségében osztrákok, stájerek által művelt, és a birtokukban levő szőlőhegyeket. Ezzel az elnevezéssel a birtokosok származására céloztak az összeírok és a szomszéd szőlőhegyek tulajdonosai. A szőlőt vásárló „németek" termésüket eleinte szüret után hazaszállították, majd pincéket építve a szőlőhegyen tartották boraikat. Egyes kelet- stájerországi városkák, a magyarországi szőleik, boraik miatt, a nagy határforgalomra tekintettel vámkedvezményeket is kaptak. A kelet- stájerországi és a nyugat-dunántúli kapcsolat a távolsági borfuvarozás terén a 20. század elejéig fennmaradt. A Balaton-felvidék bora is ennek révén jutott el a nyugati országrészbe és az országhatártól nyugatra. A pincekamrák építésére serkenthetett, hogy II. József a saját termelésű borok kimérését engedélyezte.

5 Növényföldrajzilag a keményfa fajok - tölgy és a bükk - elterjedése a paraszti építkezésre is rányomta bélyegét. NAGYVÁTHY János is hatalmas, mintegy 7-8,5 láb (kb. 2,8-3,2 m) átmérőjű kidőlt, kiszáradt tölgyfamatuzsálemet látott a Zala megyei Hahót melletti Szerdahelyen. A keményfa fafajok kezdetben bőséggel álltak rendelkezésre. A török hódoltság idejének bizonytalanságai Délnyugat- Dunántúlon is az erdők területének előretörését eredményezték, az erdők gondozás nélkül terebélyesedtek. A 17. század végi és a 18. századi nagymértékű erdőirtásnak és termőfölddé átalakításnak ezek a famatuzsálemek is áldozatául estek. A18. század végén, 19. század elején már a talpgerendákon és a gazdasági épületek mennyezetén kívül a puhafa fát, a fenyőt használták ezeken a területeken is. Nemes Népi Zakál György, 1818-ban annak a megfigyelésnek adott hangot, hogy az épületek talpfái tölgyből, a boronafalak fenyőből, a lakóhelységek padlása pedig kibárdolt fenyőből készült az Őrségben. Az ollószárú tetőszék Nyugat-Dunántúlon még keményfából készült, a szelemenhez hasonlóan, de ezen 5-6 cm átmérőjű fenyőgömbfa, a ragfa vagy szarufa állt, amin 5-10 cm széles hasított puhafa fenyőlécek tartották az épületet borító tetőanya4 HOFER T. 1955. 135., az 1791-es adat OL. Bezerédy cs.(Kámi)lvt.30.cs.Fasc.LXXVIII.no. 1., az 1804-es adat VML. Szentgyörgyi HORVÁTH cs. 19 cs. 47.fasc. 236.nr., GÖNCZI F., 1914.575. 5 H. PRICKLER 1973.67. „Stadtrichter zum Güssing, den Verkaufeines Weingartens in der Neustift oberhalb Güssing durch den Johanniterkonvent von Fürstenfeld an den steirischen Ritter Balthasar von Teuffenbach" (1497), H. PRICKLER 1978.61., a „német" szőlőhegy elnevezésre a stájer szőlőbirtoklásra vö: ZIMÁNYIV. kutatásait, 1504-ben a Zala megyei Német falu szőlőhegyén 16 pincefeltörésre HOLUB J. 1960.198., a kelet-stájerországi, nyugat-magyarországi távolsági borfuvarozásra, és a 20. század elejéig Balaton-felvidék borainak Stájerországba kerülésére vö: CSOMAZS. 1981-83.183-207., CSOMAZS. 1982.331340., CSOMAZS. 1987.287-291., CSOMAZS. 1988.133-164.