Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

MÁRTHA ZSUZSANNA: A magyar baromfigazdaság helyzete az 1920-1938. években

2. ábra. Libaúsztatás (1934). A lúdfajták közül a közönséges parlagit tenyésztették általánosan, továbbszaporításra lehetőleg a fehér tollúakat kiválasztva. Nemesítésre a nagytestű emdeni ludat használták, amely gyorsabban fejlődött és többet tojt a közönségesnél. Kisebb testű hazai tájfajta ludak voltak a balatoni, a szegedi, a makói, a dunai fodrostollú. A kacsák súlyának növelésére a nagyobb testtömegű és gyorsan fejlődő pekingi fajtát alkalmazták. Pulykát elsősorban a nagyobb paraszti birtokokon ott tartottak, ahol a természeti viszonyok annak kedveztek; bronz vagy fehér, ritkábban fekete színben tenyésztették. Vérfrissítésre a legjobb tenyészetekből származó bronzpulyka, illetve mexikói fehér pulyka felelt meg. Külterjes tanyai viszonyok között csak az igénytelen baromfifajták tenyésztése fizette ki magát, amelyek a nagy kifutót könnyen bejárták, és ott a más állat számára alkalmatlan sok hulladékok („feltétlen baromfitakarmányt") értékesítették, a téli hideget és a nyári forróságot jól elviselték, és kevés póttakarmánnyal kielégítően termeltek. A belterjes baromfitartásnak viszont fő feltétele volt az olyan kultúrfajták tenyésztése, amelyek a bőséges takarmányozást meghálálva, sokat termelnek. Külterjes tartás esetén az igényes kultúrfajták annyit sem termeltek, mint a parlagiak. Nálunk az 1920- 1938. évi időszakban a rhode island red és a plymouth fajtával keresztezett tyúkok tenyésztését tekintették célszerűnek.