Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1986-1987 (Budapest, 1987)

TANULMÁNYOK - Bökönyi Sándor: Szarvas 1. lelőhely, egy késő-újkori teleprészlet állatmaradványainak archezoológiai vizsgálata

sának nyomán ez a viszony alapvetően megváltozott, s az őstulok vált a bölénynél jóval gyakoribbá. A kérdés legjobb ismerője, Szalay szerint az őstulok: bölény számarány Közép-Európában 5:1 volt az előbbi javára(SZALAY, 1915), amit egyébként a két faj nevéből alkotott helynevek alapján határozott meg. Valójában talán még nagyobb volt az őstulok-túlsúly, mert a régészeti anyagban az őstuloknak a bölényhez viszonyított gyakorisága ennél még nagyobb. Hazai lelőhelyeinken a bölényleletek ritkaságnak számítanak. Mindössze Tószeg-Laposhalomról került öt bölénycsont (BÖKÖNYI, 1952), Hejőkeresztúrról pedig egy darab elő (BÖKÖNYI, 1960). Ez nyilvánvalóan kettős okra vezethető vissza: a megfelelő habitat-típus ritkaságára és az őstulok erős, konkurenciájára (nem véletlen ugyanis, hogy az összes többi hazai bölényleletünk az újkőkort követő időszakból való, amikorra az őstulok gyakorisága már erősen lecsökkent). A szarvasi metacarpus (1. ábra) bölényből való származása vitathatatlan. Meghatározásánál a Schertz (1936), Lehmann (1949), Bibikova (1958), Stampfli (BOESSNECK — JÉQUIER — STAMPFLI, 1963 által leírt meghatározó jellemvonásokra támaszkodtunk, de ezeken kívül figyelembe vettük Olsen (1860) megfigyeléseit is, noha ezek nem európai (Bison bonasus L.), hanem amerikai bölényre (Bison bison L.) vonatkoznak. A meghatározást elsősorban a diaphysis jellegzetes -formájára, emellett a distalis epiphysis kétoldali jellemző kihasasodására alapoztuk. Az őstulok metacarpustól való eltéréseket jól szemlélteti az 1. ábra mely darabunkat egy őstulok metacarpussal együtt mutatja be. A szarvasi bölénymetacarpus igen nagy testű egyedből való, minden valószínűség szerint egy, a teljes érettségét elérő bikából. Mint a 2. ábra mutatja, jóval nagyobb — bár viszonylag nem vaskosabb — az őskori és recens európai bölények metacarpusainál. A gímszarvascsontok viszont mind közepes testnagyságú egyedekből valók, ami némi meglepetés, mert az újkőkori lelőhelyeken a szarvasok nagyobb része nagy testű. Persze nem lehetetlen, hogy az előbbi jelenség csupán a kis leletszám miatt van. Az őzek kis és közepes testnagyságúak, amire ugyanaz vonatkozik, mint a szarvasról elmondottakra. Az egyetlen equida-csont, egy felső praemolaris fogcsíradarab, túlságosan kis töredék ahhoz, hogy faji hovatartozásáról bármit lehessen mondani. Miután a lelőhelyen későbbi időszakok leletei is előfordulnak szórványosan, nagyon valószínű, hogy azok közül való, tehát nem neolithikus. Rókából egy bal humerus proximalis fele került elő, mely 18 mm-es proximalis szélességével középnagytestű egyednek számít. A két, nem teljesen kifejlett (szabadultus) egyedből származó /zo<imaradványokból koruk miatt a testnagyságra nem lehet következtetni. Ilyen kis számú leletanyagnál illuzórikus lenne a vágási statisztikából, azaz az