Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1986-1987 (Budapest, 1987)
TANULMÁNYOK - Pálmány Béla: Majorsági állattenyésztés a szécsényi uradalomban (1797—1851)
ben csupán 910 Pft — 2,73%) pedig még ennél is jelentéktelenebbek lévén egyértelműen megállapítható, hogy a juhtenyésztés az 1820-as évekre a szécsényi és a többi, Forgách József birtokát képező uradalomban a kiemelkedően legjövedelmezőbb üzemággá vált. Annak ellenére így volt ez, hogy a „dögvész" néven nevezett különféle fertőző nyavalyák vissza visszatérő hatalmas pusztításokat okoztak. Hatásos orvosságokat azonban még nem ismertek ekkoriban. Még a tudós Nagyváthy János is azt állította, hogy a kergeség nem gyógyítható18 így ne csodálkozzunk azon, hogy a szécsényi kasznár a dögvészt minden hetedik évben visszatérő istencsapásnak tartotta.19 Mindez azonban nem szegte kedvét a vállalkozókedvnek — és a profitvágynak. Ha tudatlanok voltak is a konvenciós juhászok, ha szűk és fertőző volt is a közlegelő, ha egyes években hullott is az állat mint ősszel a légy a szakáli vagy ecsegi akiokban, ugyanott és ugyanúgy folytatták a birkászatot. Mégis, Forgách József uradalma csak igen korlátozottan élt a gyapjúkonjunktúra adta nagy lehetőséggel. Az állomány aránylag jelentékeny volt ugyan, de nem kiemelkedő nagyságú. Az extenzív fejlődést a közbirtokos földesurakkal és a jobbágyokkal kényszerűen megosztott szűk legelők, az intenzív fejlesztést pedig a tőkehiány, a takarmányhiány, a tagosítatlanság bénította meg. A természeti adottságok — a makktermő erdők, sással benőtt vizes lapályok - mint említettük , igen kedveztek a külterjes sertéstartásnak. A nógrádi tájakon a palóc parasztok körében már a török hódoltság korában is igen jelentékeny szerepet játszott a disznók tenyésztése. A mindenevő állatok takarmányozására nem kellett sok gondot fordítani. A kondák tavasztól késő őszig az erdőket túrták, csak vastag hótakaró esetén maradtak az akolban. Ilyenkor felfalták a vermekben megposhadt felesbúzát, a rosta alján maradt korpát. Ezen kívül tönkölyt, zabot, kukoricát is vetettek eléjük, a vajukba pedig a svájcerostól kapott savót öntötték. A XVIII. sz. közepétől vannak adatok arra, hogy a sertéseket moslékon nevelték: elsősorban a pálinkaház cefrének és a serfőzde szaladnak nevezett maradékából állt nagy mennyiség a rendelkezésre. Ez a takarmány persze megtette a hatását: az ólakban „részeg" disznók hemperegtek, visítoztak. A sertéshízlalásnak a cefrére való alapozására az 1797. évi uradalomfelmérés is világosan utal, amennyiben közvetlenül a pálinkaház mellett tünteti fel a 188 db öreg sertés óljait és 4 vályúját20. Az 1805 és 1808 közötti években 132 öreg és 194 egyéves disznó tartozott a törzsállományhoz, ami némi emelkedésre utalna, de ez az adat becslésből származik.21 Az 1810-es évek közepéről már több, részletes és pontos felmérésünk is van: 1813-ban 109 öreg és 119 18 NAGYVÁTHY J. 1822. 179. p. 19 CL P 1882 Forgách cs. lt. 14. t. Szécsényi ur. Számadások „Difficultates et replicae frumentarii" (1814). 20 Uo. Összeírások (1797). 21 Uo. Számadások (1805—1808).
