Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985 (Budapest, 1985)

Oroszi Sándor: Alföldfásítási tervek, erdősítések és erdőtelepítések a Nagykunságban a két világháború között

Karcag-Hattyúson 1940-ben önkéntes felajánlásra ültetett fasor utolsó fái (1984) vakszik foltokkal", „barnásfekete szikes agyag", „barnásfekete szurkos agyag", „homokos agyag szikfoltokkal", „fekete szikes agyag" stb. A genetikai talajtípusokat a gyakorlati szakemberek még nem ismerték, és így próbálták elkülöníteni az egyes talajféleségeket. Ennek alapján tettek javaslatot egy-egy területen a telepítendő fafajokra. A homokos agyagtalajokba az akácot, a féket szikes agyagba a kanadai nyárt írták elő ültetendő fafajként. Szil, kőris, kocsányos tölgy és tamariska, olajfűz (ezüstfa) a javasolt fafaj a szikes területekre. Az utólagos — ceruzás — bejegyzések alapján arra következtethetünk, hogy a terv összeállítói nem mindig voltak tisztában a fafajok termőhelyigényével, illetve ennek a jellegzetes alföldi vidéknek a természeti viszonyaival. Például több helyen olvashatunk — feltehetően a felülvizsgáló erdőmérnöktől — ilyen bejegyzéseket: „Fafajokra ügyelni! Szikes talajba nem való a kőris, kötött talajba az akác." Sőt gondoltak a leendő erdő gazdasági hasznára is: „Tamariskát, olajfüzet lehetőleg nem írunk elő erdősítésre, mivel haszontalan fafaj! A tisztázatnál erre ügyelni!" A kijelölők mentségére, tévedéseik indokául meg kell jegyezni, hogy sem megfelelő segédletük nem volt a talaj — fafaj kérdésben, sem pedig — és ez a legfontosabb — megfelelő helyismeretük. Ennek ellenére hatalmas munkát végeztek Kunmadarason az összeírok, kijelölök, hiszen — a tanyakimutatással együtt — 1906 tételszám alatt sorolták fel a birtokokat. Kijelöltek, térképre felhordtak 1756,78