Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985 (Budapest, 1985)

Knézy Judit: A somogyi parasztság gazdálkodásának és táji csoportjainak változásai (1850—1914)

ahol kedvezőbb legelőviszonyok voltak, továbbra is a szürke magyar marhatartó körzeteknek jelölte. Valóban a Dráva mentén, Belső-Somogy déli felében, a Nagyés Kisbérekben, a Kis-Balaton falvaiban s a Balaton mellékén dívott legtovább a helyi tájfajta tartása, sőt a Balaton melletti paraszt-gazdaságokban még igaállatként is fontos volt a marha, jóllehet a megye más vidékein már csak igen szegény emberek dolgoztak ökör- vagy tehénfogattal. 1895-től kezdődően már intézményesen segítik a „népies tenyészetek" fajtaváltási törekvéseit, olyan módon pl., hogy a bikák vásárlásához hitelt adtak. Újhelyi Imre beszámolója szerint

55 1908-ban még csak 5 tejszövetkezet alakult ami az értékesítési lehetőségek szük körére utal. Az első világháborúig három jelentősebb tejtermelésre berendezkedő paraszti körzet jött létre: a Csurgókörnyéki, az ún. Kapos-vidéki, és a tabi járás északi felét és a Balatonmellékét jelentő területé. Az utóbbi vidéken az uradalmi tenyészetek fokozottabb tejtermelésre való átállása megelőzte a parasztgazdaságokét. A jelzett változások, tendenciák mellett még az életmód számos korábbi eleme, a hagyományok megtartó ereje jellemezte a falvak népét. Ezért a századforduló időszaka az utolsó, amikor még a korábbi néprajzi egységet képező csoportok, vagy a lazább összefüggést mutató táji csoportok összetartozása kimutatható. A régi lakosság mellé betelepülők még ezekhez a hagyományokhoz kénytelenek alkalmazkodni, hogy előbb-utóbb ne „gyütt-ment"-nek, de a községbe tartozónak tekintsék őket. A községek hangadói ekkor még a jómódú, őslakos, „régi" gazdák.

56 Szerencsésebb években még a középparasztok is elszegődnek uradalomba cséplőgéphez aratni.

57 A XIX. század végén a néprajzi és helytörténet-kutatók számára egyértelmű volt,

58 hogy a jobbágyfelszabadítás utáni évtizedekben bekövetkezett változások ellenére Belső-Somogy déli és centrális része és Zselic tartozik a leginkább hagyományőrző vidékek közé. Az érvényre jutó újítások a paraszti kisüzem hagyományos kereteit alig feszegették. Belső-Somogy-nak a Marcali háttól délre eső részén az első világháborúig olyan néprajzi jellegzetességei is fennmaradtak, melyek már a XVIII. században is megvoltak: pl. a kender mellett a len termelése, a lenvászon használata, a szőtteseken és részben a ruházaton is a piros az ifjúság színe; a fehér vászon gyászviselet (utóbbi: református magyar, katolikus horvát népességnél),

59 a fehér hímzések és fehér szőtt minták közkedveltsége, a paraszti szövés megléte.

60 55 ÚJHELYI Imre, 1909. aug. 28. sz. 56 Mike Györgyi: Paraszti gazdálkodás és szemléletváltozás az 1850-es évektől. MMgMA IV. 558. 57 Kis Lajosné Nagy Vajda Katalin (sz. 1908 volt nagygazda Csököly) elmesélte, hogy elmentek hajnalban aratni a közeli uradalomba, visszajöttek késő este, otthon „levágták rendre" a gabonát (egyébként „rávágták") és másnap az öregek takarították be, a fiatalok megint elmentek máshová aratni. De a középparasztok csak akkor mentek, ha jó volt a fizetség. 58 BAKSAY Sándor, 1896. 291—319. Jankó János, 1897. 15—23. 59 KNÉZY Judit, 1972/a. 1—7. KNÉZY Judit, 1978. 69—71. KNÉZY Judit, 1972/b. 152—158. 60 KNÉZY Judit, 1982/a. 135—141.