Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)

Vajkai Zsófia: Malomtípusok és a molnár mesterség a XIX. századi Magyarországon II.

Győrben a malombekötéshez 8—10 ember kellett. A bekötésre használt lánc igen erős, nagyszemű, 50—60 m hosszú, egy teljes kocsirakományt tett ki. A XIX. sz. végétől nem malomszegre, hanem egy 75 kg-os vasmacskára kötötték a malmot. Ezt hívjták kukázásnak. A hajómalmosoknak gyakran meg kellett küzdeni az elsüllyedt hajómalom kiemelésével is. A győriek ezt úgy csinálták, hogy két dereglyéről láncot engedtek alája, mert tudták, hogy egészen nem süllyed a fenékre. A láncot a dereglyéről húzva tenyérnyire kiemelték, s akkor annyi ember ment rá, amennyit csak megbírt. Ezek kimerték a vizet, a lyukakat betömték, így a malom magától is kiemelkedett.

74 A tél beálltával András nap táján a malmokat telelőbe vontatták, szétszedték. Egész télen kellett ügyelni rájuk, ezt vagy a molnár, vagy fogadott őr tette, aki naponta megtisztította őket a jégtől. Látjuk tehát, hogy a hajómalmos mesterség milyen sajátos szaktudást igényelt. Ez általában jelentkezik a hajómalom személyzetének munkamegosztásában is. Míg általában más malmoknál az emlékezettel elérhető időben a tulajdonos, vagy legalább a résztulajdonos maga gyakorolja a mesterséget, segédjének ugyanezt kell tudni, közöttük a munkamegosztás csak időbeli (pl. egyikőjük éjjel ügyel a malomra, a másik nappal), a hajómalom esetében mindenkinek megvan a maga jól körülhatárolt munkaköre. Győrben a malom a molnárgazdáé volt. Ő mindig a révben volt, átvette és lemérte a gabonát, tárgyalt az őrletőkkel. A malmát ő maga faragta, de a javítási munkát már csak irányította és a pótolandó anyagról gondoskodott. A malom személyzetének élelmezéséről ő gondoskodott, a kenyér kivételével. A malomban mindenért felelős volt az öreglegény. A második vagy kislegény végezte a tulajdonképpeni őrlést, és ő volt, aki napjában egyszer meleg ételt főzött. A főjáró legény feladata volt a dereglye megrakása és a szállítás lebonyolítása a malom és a rév között. A lógós inas a dereglyét húzó lovat vezette a parton.

75 A szegődtetésre, fizetségre, járandóságra és az inasok és legények vizsgáira a molnároknál is a céhszabályok, később az Ipartestület által kiadott rendeletek voltak mérvadók. Szegeden, ahol a molnárság mindig céhen kívüli ipar volt,

76 szinte soha nem egyezett meg a tulajdonos és a molnár személye. A malomgazda ott is tekintélyes ember, kereskedő vagy iparos, míg a molnár a szegényebb regéthez tartozik, s a malom jövedelmének 1/3-áért dolgozik. Feleségük gyakran kenyérsütögető asszony, ami, mint tudjuk, szintén a szegények foglalkozása volt az Alföldön. Juhász Antal tanulmányából egyébként kitűnik, hogy noha a szegedi Tiszán a vízimolnárság hamar leáldozott, mégis közülük kikerült egy tanult, messzeföldön keresett iparosréteg. Híres paprikaőrlők lettek a korábbi szegedi lisztesmolnárok az Alsóvárosban és máshol is. A Maroson őrlő malmokba szintén átvitték mesterségbeli tudásukat, ahol jóval tovább tartott a vízimolnárság kora.

77 A Dráván csak annyiban egyezett meg a fentiekkel a helyzet, hogy ott is szegények, a földnélküliek közül kerültek ki a molnárok. A hajómalom felépítéséhez „tőkeerősnek" kellett lenni, s ezért egy-egy malomnak legtöbbször 3—4, de sokszor 6 tulajdonosa is volt, 74. Czigány 1963. 222., 224. 75. Mucsi 1960. 80. 76. Juhász 1960. 139. 77. Juhász 1960. 133.