Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)
Vajkai Zsófia: Malomtípusok és a molnár mesterség a XIX. századi Magyarországon II.
hajómalmos gazdák is igyekeztek hengert beszerezni. Még a kezdetlegesebb drávamalmokat is 1900 körül felszerelték acélhengerrel és selyemszitával. Csak a tiszamalmokat nem szerelték át soha. Azok, mikor kuncsaftjaik elmaradtak, inkább paprikaőrlésre álltak át. 62 Dunaszekcsőn 1965-ben még emlékeztek az öreg molnárok a kövesmalomra. Ennek minden alkatrésze fából volt, s maguk a molnárok faragták. Nagy kereke 300 cm átmérőjű, hátas vagy oldalfogós kerék volt. Ez egy 180 cm átmérőjű kereket hajtott, amelyhez kapcsolódott az orsó. Úgy volt méretezve, hogyha a nagy kerékben 100 fog, az orsóban 33 fog volt. Az orsó volt a legkeményebb fából, teste somfából, fogai gilicefából. Minden kerék közös tengelyre ment, ez a tengely hajtotta a malomkövet. A kő közepén vaskarika, a hupposkarika volt, melynek kiinduló része mozgatta az etető garatot. Ezt ha egy csavar elmozdításával lejjebb engedték, akkor több gabona, ha felemelték, kevesebb gabona ment be. Az őrlés szabályozása a felső, forgó vagy őrlőkő feljebb vagy lejjebb csúsztatásával történt. A kész liszt egy körbefutó ládikába hullt. Később ezt kotyogósra állították, vagyis folyton rázkódott. Ennek következtében a fenekén elhelyezett fenékszitán kihullt a liszt, és csak a korpát kellett lemerni. 63 Az őrlés munkamenete, a kiőrlés, a vámszedés — tehát az élelmiszeripari szakember munkája — a hajómalmok esetében is, kisebb-nagyobb táji változatokkal, megegyezik a vízimolnár munkájával. Azonban a hajómalmosnak érteni kellett a hajósmunkához is és ennek megfelelően a hajómalom körül akadtak speciális munkafolyamatok. Ennek megfelelően alakult a hajómalmok munkamegosztása is. Vegyük sorra először a sajátos munkákat. Mivel a hajómalmok a telet védett helyen töltötték, tavasszal a munka a jó viz kiválasztásával kezdődött. A víznek nem a mélysége, hanem a sebessége volt a mérvadó. Ezt a finak nyelére kötött súllyal mérték. Ha a víz sodra elnyomta a finakat, akkor jó volt. A tiszai molnároknak sokszor naponta el kellett hagyniuk előző helyüket. Ezt, a vízállástól függő helyváltoztatást hívták macskázásnak. 6 * Malmot csak annak szabadott állítani, akinek vízjoga volt, s a parttulajdonos engedélye is kellett. A bekötött malmok, ül. a levert malomszegek után bért kellett fizetni a partbirtokosoknak. Ezt a XVI—XVIII. században malomszegadónak, szegbérnek nevezték. 65 Győrben, ahol a dunai molnármesterség igen nagy múltra tekint vissza, szigorúan szabályozta a céh a malomállást és a telelőhelyeket, de tekintettel kellett lenni a város és a hatóságok igényeire is. A XIX. század derekától pedig a folyammérnökség jelölte ki azt a vízihatárt, amelyen belül a hajómalmok mozoghattak. 66 A Dráván az emlékezettel elérhető legrégibb időben (1870-80) már az elöljáróság szabta ki a malmok helyét. Az elöljáróság feje a malombíró volt, helyettese és 2 esküdt alkották a tagságot. Ők gondoskodtak arról, hogy a malomcövek beásása után, - ami a malom helyének kiválasztását jelentette - „befizessék az uraságnak a fordulási pénzt, később cőgérpénzt, amely 20 frt volt, és tulajdonképp a vízjogot jelentette. A községnek 62. Juhász 1960. 138. 63. Saját gyűjtés 1965. 64. Juhász 1960. 134. 65. Czigány 1963. 222. 66. Czigány 1963. 218-219.
