Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)

Vajkai Zsófia: Malomtípusok és a molnár mesterség a XIX. századi Magyarországon II.

A kanalasmalmokon kívül a többi malomtípus őrlőszerkezetét a kerékkel fogaskerék áttétel kapcsolja össze. Ez a szerkezeti egység már a rómaiaknál megvolt. A vízimalmok hajtóműve természetesen nemcsak őrlőköveket hajthat. Bővebben ennek ellenére a lisztelő malmokkal foglalkozunk, hiszen a többi malom szerkezetét a munka jellege legtöbbször más iparághoz kapcsolta. Az orloTjerendezes Vízi-, száraz- és szélmalmaink csupán a hajtásukban különböztek. Belsejükben a munka ugyanúgy folyt: kövesőrléssel, amit az arra alkalmas malmokban csak a XIX. század végén váltott fel a hengerszék. A kőjáratos malmok legfontosabb része az őrlőkövük. Ezek lehetnek egy darabból, több darabból rakottak, szemcsékből öntöttek. Nagyságuk különböző: 80—125 cm átmérőjű. Nálunk a leghíresebb köveket Újbányán, Kapnikbányán, Sárospatakon, Budán, Szikszón, Geletneken, Ürömön és Vácott állították elő. Fontos, hogy a két kő (forgó, illetve alsókő) egymástól bizonyos távolságra legyen, mert csak így tudták biztosítani a fehér liszthez szükséges magasőrlést. Ezt a távolságot a forgókővel összeköttetésben lévő szálvas, illetve szállító ék segítségével érték el. Az őrléshez elengedhetetlen a kövek bizonyos időközönkénti élesítése is, az ún. rémesek vágása. Ezek számától nagyban függ az őrlés minősége. A kövek fölött helyezkedik el a garat, amelyből a szemeresztőn keresztül folyik a gabona a két kő közé. A régi „parasztmalmokban" más lényegesebb berendezés nem is volt. A későbben beszerelt sziták gyéren szőtt selyemből vagy szőrből voltak, az őrleményt rázassál választották szét. Azonban az így kapott liszt is fekete volt még. A liszt minőségének javítását szolgálták a különböző gabonatisztító eljárások is (koptatás). Ennek során a szemetet a gabona közül az ún. szögszitákon választották ki, amelyek rázó-, illetve forgó mozgásukkal a gabonánál nagyobb vagy kisebb szemeket kiejtették. A gabona közt maradt port a szelelők segítségével fújtatták ki. A koptatás harmadik lépése a hántás volt, ennek során a szemeket héjuktól és csírájuktól tisztították meg. A legtöbb malomban századunk elején már hengerszékek váltották fel az őrlőköveket. (A köveket azonban sok molnár megtartotta és darálásra használta). A hengerszékek általában több, egymás fölé elhelyezett hengerpárt tartalmaznak, amelyek az őrölnivalót egymásnak adogatják. A hengerek többfélék lehetnek aszerint, hogy az őrlés melyik munkafolyamatát végzik. A kőjáratokról, illetve a hengerszékekről az őrlemény az osztályozóba kerül, ahol hengerszita (cilinderszita) vagy síkszita segítségével választják szét a különböző minőségű liszteket egymástól, illetve a korpától. Mint említettük, ez az őrlési módszer valamennyi malomtípusunkra jellemző volt, de a vízimalmok voltak azok, amelyek a legjobban tudtak alkalmazkodni az új technikához.