Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)

Balassa Iván: Az őskori vetőekék és mai megfelelőik Közel-Keleten

4. Vetőeke. Asarhaddon. le. 681-668. CHRISTIANSEN-WENIGER, Fr. 1967.8. ábra nyomán A szántás menetéről ie. 1800-tól kezdve részletes és alapos leírásokkal rendelkezünk. Ezek nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a vetőekét csak már felszántott és általában jól előkészített talajon használták. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a megfelelő mélységbe és a sorba történő vetésnek. Általában két ujjnyi mélységbe tették le a magot, míg a sorokat egymástól 50—60 cm-re húzták. Az aratás befejezése után nemsokára a tarló felszántására került sor, a bérlő csak így adhatta vissza a tulajdonosnak a földet. A feljegyzések egyöntetűen hangsúlyozzák, hogy a vetőeke feladata elsőrendűen a vetés és csak az ehhez nélkülözhetetlen szántást végezték vele. A sorbavetés nagymértékben megkönnyítette az öntözést és elősegítette a gyomokkal szembeni védekezést is.

13 SALONEN, A. kitűnő munkájában részletesen feldolgozta a sumér-akkád mezőgazdaságra vonatkozó irodalmat és ennek alapján megállapította, hogy kétféle ekét különböztettek meg: epinnu „Säpflug, Saatpflug" és harbu „Umbrechpflug, Pflug zum Vorpflügen". Olyan pontos leírás állott rendelkezésére, hogy annak alapján a vetőekét minden részletében rekonstruálni lehetett. Ennek alapján három részt különböztet meg: 1. Schargestell, 2. Gestell für Saatvorrichtung, 3. Führungsgestell. „Zusammenfassend 13. Christiansen-Weniger, Fr. 1967. 156-157.