Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)

Kovács Miklós: Adatok a takarékmagtárakról

sendő, mely szerint a szegényebb megyékben létező lakosság a legtermékenyebb években is földmívelési megfeszített szorgalma után alig nyer annyi termést, hogy évi saját fogyasztási szükségletét fedezhetné, legtöbb esetben a vagyonosabbak kész pénzen, a munkásosztály pedig fáradságos munkájával szokta az áldottabb alföldről legszükségesebb élelmi czikkeit beszerezni, s akként soha nem rendelkezik oly termény-felesleggel, melyet megerőltetés nélkül takarék magtárok alapjául meggazdálkodni lehetende; a dúsabb megyékben pedig a községi takarékmagtárok üdvösségét tápláló közszellem, terjeszteni óhajtó vállalkozók hiánya, ezen utóbbi megyék aratásoknak örvendvén közsegélyre nem szorultak, s ha üyen szükségletüket részint az uraságtól, s megszűnvén az úrbéri kötelék a gazdagabb földbirtokosoktól nyerték."

12 Ez az idézet több mindenről tájékoztat. Arról, hogy a magtárak felállításában a hatóságok akkor még jelentős szerepet vittek, sőt ahol a népesség ellátásában zökkenők mutatkoztak, helyi feladatként a hatóságoktól elvárták magtárak szervezését, irányítását. Tehát még nem a parasztság önkéntes társulása volt az akkori „takarék magtár", hanem külső szervezéssel a lakosság egyenletesebb, biztosabb ellátásának hatósági támogatása, megsegítése. Ezért vádolhatta az idézett helytartótanácsi ügyirat az e téren nem tevékenykedő egyes hatóságokat az ügy iránti részvétlenséggel. A katonai magazinok példájára és azoknak az inség idején betöltött szerepét pótolandó, jelentek meg ezek a magtárak. Idővel nyüvánvalóvá lett, hogy a központi magtárak fenntartása - a megközelítésük nehézségei miatt — drága s működésük nehézkes. Csak ott maradtak meg és működhettek tovább a központi, megyei és járási magtárak, ahol az útviszonyok megfelelőek voltak, a közvetlen környék reájuk szorult s a hatóságok áldozatot is vállaltak. A helytartótanács nem mindenütt látta szükségesnek a „takarék magtárak" felállítását. Megállapította, hogy a szegényebb megyékben azokat nem is lehet létrehozni, mert a lakosság egy része nem rendelkezik az alapításhoz szükséges terményfelesleggel, a jó termésű vidéken pedig a közszellem nem érzékeli azok szükségességét. A tulajdonképpeni takarékmagtárak közvetlen előzményeként felfogható második fejlődési szakaszban azoknak még nem volt önkéntes, önsegélyező jellege. Ez csak a magtárhálózat harmadik fejlődési szakaszában valósult meg. Akkor jött el az ideje annak, hogy az Üyen magtárakat maga a faluközösség szervezze meg és tartsa fenn. Az önsegélyezésen alapuló harmadik fejlődési szakasz elején volt azonban egy átmeneti, üresjáratú időszak. A Bach-korszak hatósága nem sokat törődött a lakosság szükségleteivel, a felülről kapott utasítások szerint közigazgatott. Nem érzékelte a takarékmagtárak segélyező, a parasztcsaládokat támogató szerepét, így azok ügye iránt részvétlenséggel viseltetett. Ekkor szűnt meg a hatóságok szervező szerepe, ami később, az önsegélyező harmadik szakaszban már csak támogatás formájában jutott kifejezésre. A pesti iparkamara, hivatkozva a gabonakészletek szükségességét és jelentőségét hangsúlyozó 1853. évi jelentésére, kérte a „gabona magtárok" minden nagyobb községben való felállítását.

13 12. OL K-168, - mint 9. jegyzet 13. OL K-168, - mint 9. jegyzet