Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)

Für Lajos: A kertkultúrás tanyarendszer kezdetei (1790-1848)

1850-es években került sor. Épp az első parcellázások idején történtek kísérletek a tanyaszerű szőlőtelepítésekre, ám ,,a hatóságok azt tüalmazták ... Nemcsak a tanyákon, a szőlőkben való kintlakás is tüos volt". Oly annyira, hogy a szőlőkben huzamosan kinttartózkodni még a nagyobb időszaki munkák idején sem lehetett. Az árkokkal körülvett szőlőskerteket csőszök vigyázták, s este 7-kor szőlejét mindenkinek el kellett hagynia, mert a szőlőkbe vezető hidakat lezárták.

90 Mindhiába, a folyamatot itt sem tudták feltartóztatni. A kiköltözés és a szőlőtermelés közötti kapcsolatra utal a magisztrátus egyik (1823. évi) határozata, amelyben megtiltja, hogy a tanyatulajdonos tanyáján szőlőt telepítsen és disznót tartson, mivel ezek az állandó kinttartózkodást mozdítják előbbre.

91 ,,A föld nagyrészt homokos — írta Fényes Elek Halasról — . . . homokdombjain jó kerti bort termeszt és bőséggel".

92 Az elmondottak, úgy véljük, azt tanúsítják, hogy a homoki szőlőtelepítéseknek már a tanyásodás korai szakaszában is jelentős tanyaképző funkciójuk volt és fordítva: a telepítésekre serkentőleg hatott maga a tanyásodás is.

93 Megállapítható, hogy a homokveszély leküzdése, megkötése, a népesség lassú, de észlelhető szaporodásával az „ember-felesleg" feszítő-ösztönző nyomása, a mezőgazdasági termelés fejlődése és az értékesítési viszonyok javulása, szélesedése, a kaszálókra kiterjedő egyéni földbirtoklás és a szőlőföldeknek eredendően sajátos jogi helyzete épp úgy előrelendítői voltak a kertkultúrás tanyásodás folyamatának, mint ahogyan szoros kölcsönhatás épült ki a szőlőtelepítés és tanyásodás között is. Szeged s a többi város tanyásodásának kezdetére vonatkozó adataink alapján éppen ezért sem a „romantikus reminiszcenciákat" élesztgető, a nomád szállások s az alföldi tanyák „genetikus kapcsolatát"

94 valló felfogással, sem azzal nem érthetünk egyet, mintha a kertkultúrás tanya valamely, egymást „történeti rendben" követő szabályos tanyafejlődési szakaszok legmagasabb és legutolsó állomása lenne. A történeti tények azt mutatják, hogy nem „egymásutániságról", hanem „egymásmellettiségről" kell inkább beszélni. Fontosnak látszik végül, hogy újólag kiemeljük a fejlődéstörténeti folyamat társadalomtörténeti oldalát is. Azt nevezetesen, hogy a tanyákra teljesen és véglegesen kiköltözködők, a „farmtanyások" szaporodó tábora már a tanyásodás kezdetén is - akárcsak a későbbi évtizedekben — zömmel a kertkultúrák művelését felkaroló szegényekből verbuválódott. Ezzel összefüggésben fontos leszögeznünk azt is, hogy e tanyatípusban többnyire nem vált külön - sem a korai, sem a későbbi időkben - az otthon és a munka- vagy üzemhely - szemben a tehetősebb és az egyéb tanyák típusával. Vagyis: már a kezdetek kezdetén mindkettő a szőlőstanyákra tevődött át. S ebben a társadalmi tényezőknek éppúgy volt szerepe, mint a termeléssel kapcsolatos igényeknek. Egyfelől annak tehát, hogy a 90. Kiskunhalas. Szerk. Janó Ákos, 1965. 87-94. p. Tálast István, 1977. 214.p. A rendelkezések szigora csak az 1850-es évektől enyhült. 91. Fékezni akarták a tanyásodást a halasiak azzal is, hogy a tanyaépítést csak 20, illetve 30 holdnál nagyobb birtokokon engedélyezték, majd egységesen 25 holdnál húzták meg az alsó határt. Vagy: akinek csak tanyája volt, kötelezték, hogy a városban is építsen magának házat. Papp László, 1940. 290-303. p. 92. Fényes Elek, 1851. II. köt. 82. p. 93. Vö. Erdei Ferenc eltérő véleményével. 1976. 209. p. 94. Papp László, 1940. 285. p. Nem értett egyet a felfogással Szabó István sem; Szabó István, 1929; 1960. Erdei és Szabó közt e tekintetben meglévő nézetkülönbségekről ír Romany Pál is. Romany Pál, 1973. 13. p.