Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)

Vlcskó Lajos: Szempontok és adatok a magyarországi növénytermesztésben elterjedt ipari módszerek agrártörténeti feldolgozásához (1945—1975)

államok sajátos természeti adottságai, társadalmi viszonyai, közgazdasági kondíciói, műszaki fejlettségi helyzete, ipari berendezkedése stb. tovább motiválhatják, illetve egyes tényezők jelentősége, sorrendisége eltérő lehet. Megállapíthatjuk azt is, hogy e fejlődésben még egy országon belül is az egyes üzemek sajátos üzemi adottságai az üzemek vezetésétől nagyon sok hozzáértést, gondos mérlegeléseken alapuló döntést kívánnak. Végül az egyes tényezőkben bekövetkező változások hatása — új, produktív fajta megjelenése, az exportlehetőségek hirtelen változása stb. — üzemenként is eltérő lehet. A magyarországi növénytermesztésben megindult és egyre gyorsuló folyamat egyes fontosabb tényezőit, kialakult módszereit, fejlődő rendszereit a következőkben foglalhatjuk össze. A szántóföldi növénytermesztésünkre és a szabadföldi kertészeti termesztésre különösen vonatkozik annak idényszerűsége. Az idényszerűséget különösen növeli a szeszélyes, sokszor egészen szélsőséges, kontinentális éghajlatunk. A növénytermesztésben szükséges munkaerő a gépek foglalkoztatása miatt az egyes hónapokban eltérő. Az egyes kultúrák közül pl. az őszi munkacsúcs idején szükséges munkaerő 75—80 %-át lényegében öt fontos kultúra — a kukorica, cukorrépa, burgonya, szőlő és a gyümölcs - munkálatai kötötték le. E szántóföldi kultúrák közül legjelentősebb a kukorica. I. A kukorica vetésterülete már 1931—1940 között meghaladta az 1,16 millió hektárt, 1975-ben pedig megközelítette a 1,5 millió hektárt, tehát az összes vetésterület 32,5 %-át. Hagyományosan a legfontosabb takarmánynövényünk. Termesztésének legfőbb gondjait az alábbiak jelentették: — ápolása és betakarítása nagyon munkaigényes volt. E munkák néhány hétre összezsúfolódva a tavaszi és az őszi munkacsúcs idején jelentkeztek. A hagyományos kapálás és más növényápolási munka mázsánként 734 percet tett ki; — a betakarítási és tárolási veszteségek,— különösen kedvezőtlen időjárás esetén — , nagyon jelentősek voltak. Optimális körülmények között a tápanyagveszteség 5—6 %-os — elfogadható —^határok között mozgott. A betakarítás elhúzódása is növelte azonban a veszteséget. Mindez párosulva a rossz időjárással, a betakarítási és tárolási veszteség — szélső esetben — a 30—40 %-ot is elérte; — az említett veszteség és a jelentős kézimunka ráfordítás megnövelte a kukorica termelési költségeit; — jórészt a kukorica képezte a kb. 1,5 millió ha őszi búza előveteményét. A kukorica elhúzódó betakarítása megakadályozta az őszi búza talajának megfelelő előkészítését és a búza időben történő elvetését. Mindez csökkentette a búzaterméseket, növelte azok önköltségét; — a meglévő fajták biológiai termőképessége és egyéb biológiai adottsága nem felelt meg a követelményeknek, illetve a termőképességet nem is tudtuk kihasználni; — az egyes termelési folyamatok részben való gépesítése nem hozta meg a kívánt eredményt.