Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)
Matolcsi János: A bakonyi sertés XV—XVI. századi csontleletei Sarvalyon
A sarvalyi sertések életkora — természetesen — más megoszlást mutat, mint a budai királyi palota északi előudvarában talált XIV-XV. századi sertéseké. Az a körülmény, hogy a királyi palota északi előudvarában étkezési maradványként előkerült sertéscsontok többsége (54,2 %) fiatal, juvenilis és subadultus korú állatból való 1 5 azzal függ össze, hogy amíg Sarvalyon tenyésztették a sertést, a budai várban élő előkelőségek, a királyi udvar lakói csak fogyasztották azt. A középkori kezdetleges állattenyésztési technika és az állatok gyenge szaporasága mellett Sarvalyon a sertésállomány fenntartása végett nyilván szükség volt a kifejlett tenyészállatok számának magas szinten tartására, s ez tükröződik a 22 hónaposnál idősebb sertések 52,2 %-os arányában. De felismerhető belőle a kedvezőbb húskihozatalra irányuló törekvés is, ami bizonyára akkor is fontos feltétele volt a sertéstartás gazdaságosságának. A mandibulaleletek lehetővé tették az állomány ivar szerinti összetételének tanulmányozását. Az ivari dimorfizmus legszembetűnőbben az agyar különböző mértékű fejlettségében mutatkozik meg. Követve Reichstein, H. és Tiessen, M. eljárását, 16 hím állathoz tartozónak vettük azokat a mandibulákat, amelyekben az agyar fog (dem caninus) alveolusának hossza 15 mm-nél nagyobb, nőneműekhez pedig azokat soroltuk, amelyekben az alveolus ennél kisebb. Megmutatkozott, hogy kifejlett egyedeken az agyarfog fejlettségében tapasztalható különbségek az ilyen szempontból vizsgálható kevés mandibulán is rendkívül nagyok (1. ábra), mégpedig nemcsak az ivartól, hanem az életkortól és az egyedi sajátosságoktól függően. Jellemzésül felhozható az agyar fog alveoláris méreteinek nagy variációs szélessége, amely a maga 8,8 mm abszolút értékével 78 %-os különbséget is elér. Rendeződnek a méretbeli különbségek, ha a leleteket ivar szerint csoportosítjuk. Ebben az esetben a variációs szélesség és az ivari csoportok átlagos értéke az alábbiak szerint alakul: koca (n = 4) 11,2-14,0 mm; átlag 12,9 mm kan (n = 4) 15,6-20,0 mm; átlag 17,6 mm Az adatok alapján a sarvalyi sertésállományban tehát 50 :50 %-os arányt állapíthattunk meg a hím- és a nőivarú egyedek között. Mégis felmerül a kérdés: átvihető-e a mindössze 8 egyed esetében megállapított ivararány az egész sarvalyi állományra? Annak ellenére, hogy a vizsgálat során kapott adatok a természetes (1:1) ivararányt tükrözik, az eredményt fenntartással kezeljük és nem tartjuk az egész sarvalyi állományra kivetíthetőnek. A felettébb kevés vizsgálati anyag ugyanis kifejlett állatokból való, emiatt tisztázatlan marad az, hogy a levágott fiatal egyedek között a hím- vagy a nőneműek voltak-e többségben, sőt az is, hogy a kifejezetten tenyészállatok között milyen ivararányt tartottak fenn. Mindazonáltal a felnőtt állatok ivari megoszlásának tanulmányozásához adataink valamelyest támpontot adnak. A kifejlett állatok mandibulái meglehetősen egyöntetű állományra vallanak. Erre lehet következtetni az állkapocs-csontok méreteiből és anatómiai jellegzetességeikből. Tüzetesebb megfigyelés esetén látni lehet, hogy e csontleleteket hátrahagyó állatok nem voltak nagy testűek és olyan sajátos vonásokat, oszteológiai bélyegeket viseltek, amelyek 15. MatolcsiJ. 1977. 179-198. 16. Reichstem, H.-Tiessen, M. 1974. 32-34.
