Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)

Kovács Miklós: Korabeli vélemények az 1880—1890-es évek hazai szarvasmarha tenyésztéséről

betelepülő nemzetiségek lakta területeken a nép a színes marhát tenyésztette, kivéve az erdélyi szászok vidékét, mert ők, betelepülésük alkalmával semmiféle háziállatot nem hoztak magukkal. Rövid szarvú veres vagy sárgás színű kis szláv marhát is említett Egán a Felvidékről. Ezt Galiciából származtatta. Az 1889. évben, Egám szerint, végül is következő volt a helyzet: félkörben az ország szélein Vastól Beszterce-Naszód megyéig színes marha található, a Keleti-Kárpátokban parlagi marha és ennek korcsai, KrassóSzörényben, Hunyadban és a déli határ mentén pedig ugyancsak színes marha él. „A hazai fehér marhának tenyésztése visszaszorulván nyugatról, északról és délről, ma már csupán az Alföldön és azzal összefüggőleg észak fele azon megyékben, melyek átmenetet képeznek a síkság és a hegyes vidék közt, valamint az erdélyrészi megyékben található fel tisztán", — állapította meg Egán 1889-ben. A hazai marha tisztavérű fenntartása „aggasztóan kétesnek" tűnt fel előtte. A szürke magyar marha nemcsak az említett helyekről szorult vissza évről évre, hanem a saját tenyésztési területén is fogyott, mert a városok, uradalmak környékén színes importáltakkal keveredett. Egán Ede alföldi útja során azt tapasztalta, hogy Nagykőrös, Kecskemét, Csongrád, Szeged, Makó vidékén is korcsosodik a falusi csorda, sőt vannak korcsosodó uradalmi gulyák is. Erdélyben pl. a Mezőségen szintén gyakran lehetett már találni színes marhát, még a Székelyföldön is. Ennek okát kutatva, azt állapították meg, hogy a más vidékről érkező gazdasági erdőtisztek hoztak magukkal külföldi fajtát s az terjedt el a környéken. Balánbányán a bányatisztek hozták magukkal a színes marhát. Az Erdély legkeletibb részén talált színes korcsok viszont a román királynak a határon túli magánbirtokáról átbitangolt több bikának köszönhették létüket. A minisztérium állattenyésztési ügyosztályának vezetője ismételten a parlagi magyar marha fenntartása mellett tört lándzsát. Ne higyjük, — hangoztatta — ,hogy a hazai marha csupán kizárólag a külterjesebben gazdálkodó vidékekre való. Példának felemlítette az Ausztria—Magyarország legbelterjesebben gazdálkodó vidékét képviselő cseh cukorgyárakat, azok gazdaságait. Ezek nem is „egzisztálhatnának hazai igás marha nélkül", állapította meg, hiszen nehéz terepen a cukorrépa folyamatos szállításáról kellett gondoskodniuk, amit a téli rossz idő beálltával csakis a magyar parlagi marha ökreivel tudnak biztosítani. A nagyüzemek téli takarmányszállítása a legutóbbi időkig szintén legbiztosabban és legolcsóbban a magyar ökrökkel volt megoldható. Abban az időben a legmegfelelőbb gazdasági erőt ezek képviselték, sőt a magyar marha egyes törzseinek tehenei - különösen Erdélyben — jól és gazdaságosan tejeltek is és a külföldinél általában zsírosabb tejet adtak. Másik előnye volt a mi marhánknak a betegségekkel szemben való ellenállóképessége. Csehországban évtizedek óta pusztított a ragályos tüdőlob, de ezt a kórt a mi marháink nemigen kapták meg.

1 5 A múlt század kilencedik évtizedének vége felé a kormány által meghatározott tenyészprogram szerint a tenyészkerületek a következőképpen oszlottak meg: az ország sík részében a hazai, nyugati és északnyugati részén a színes tájjellegű marhát tenyésztették. Itt a helyi jelleg svájci piros tarkával, főképpen a szimentálival volt nemesítendő. Az északi hegyvidék galíciai és bukovinai behozatal által befolyásolt ólas 15. OL K 184 49. cs. - 60.269/1889. IV. FM