Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)

Kovács Miklós: Korabeli vélemények az 1880—1890-es évek hazai szarvasmarha tenyésztéséről

táplálkozásban mind nagyobb lett a tej és a tejtermékek szerepe, tömegtáplálékká váltak a tej és termékei. Elősegítette ezt a folyamatot a vasutak kiépülésével a gyors és olcsóbb szállítás lehetősége, valamint a fölözőgép megszerkesztése (1873) és elterjedése. A szarvasmarhatenyésztést addig irányító két cél, a hús- és az erőtermelés mellé felzárkózott, velük egyenrangú súlyt kapott a tejtermelés. Mindezek hatására a földmívelésügyi szakigazgatás tevékenysége is bővült, szélesebbkörűvé lett. A szakigazgatásban működők megnyilatkozásai most már mintegy tükörképét adták és folytatását jelentették annak a disputának, amely korábban még csak a szaklapok hasábjain folyt. A szakigazgatás, érzékelve a változás szükségességét, mind többet igyekezett foglalkozni az állattenyésztés ügyével. Mindamellett a földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumban — különösen kezdetben — elég lassan hódítottak teret a szarvasmarhatenyésztés korszerűsítésével összefüggő tennivalók. 1867-ben az illetékes osztály a „Barmászat" (rendőri ügyek), „Állategészségügy", „Ló- és marhatenyésztés általánosan" címszók alatt foglalkozott a szarvasmarha ügykörével, de főleg csak rendészeti szempontból.

6 A múlt század végén azután már általánosan elterjedt volt az a vélemény, hogy a „tejes" külföldi tarka marha tartása a kívánatos tenyészcél. Ezért egyre többen és egyre nagyobb számú külföldi tenyészanyagot hoztak be az országba, főleg bikát. Ez nem ment mindig egyszerűen, mert a minisztériumban az állattenyésztési osztály vezetője, — amint a következőkben látjuk — , akkor még határozottan képviselte a parlagi, ősi magyar marha fennmaradásának követelményét. A külföldi fajták behozatalának, részben meghonosításának hosszú folyamata a XVIII. század közepétől számítva kb. másfél évszázadon át tartott, lassan mégis teret hódított. Hajtóereje a tejtermeléssel elérhető állandó és nagyobb jövedelem volt. De meg kellett küzdenie komoly ellenhatással. Ez több forrásból tevődött össze. Ellenhatás jelentkezett a gazdák részéről is. A megszokotthoz való ragaszkodásnak fő oka volt, hogy a régi fajtának ismertek a tulajdonságai, így a vele járó foglalkozás terén szerzett gyakorlatot nem könnyű felcserélni mással. A régi, megszokott fajtával egyszerűbb a bánásmód, megszokottak a teendők, a réginek tartása, tenyésztése, a vele való foglalkozás már gyakorlattá vált. Az új fajtára való áttérés mindenekelőtt nagyobb befektetést, több munkát igényelt és bizonytalanságot is jelentett. Éppen ezek miatt az okok miatt azok foglalkoztak inkább a külföldi fajtákkal, akiknek elég pénze volt az újnak bevezetéséhez. így elsősorban a nagygazdaságok, uradalmak, főleg a török hódoltságba egykor nem került nyugati fekvésűek és a parasztgazdák közül a kereskedelmi szelleműek. Különösen az Alföldön fékezte még a külföldi marhafajták terjedését a meg nem felelő takarmányozási helyzet is. Ahol csak legelőre, mégpedig időszakos gyeppel rendelkező, leginkább sovány legelőre támaszkodhattak a tenyésztők, ott az ehhez szokott hazai fajta nehezen engedett a külföldinek tért hódítani. (Ezek gazdag havasi vagy dúsgyepű síki legelőről kerültek ide.) Ilyen helyeken a külföldi fajta tenyésztéséhez előbb be kellett rendezkedni a rendszeres szántóföldi takarmánytermesztésre. Ez pedig a vetésforgó megváltoztatását, új növényféleségek termesztését is jelentette. Ahol még fennállt a nyomáskényszer, ott az szintén nehezítette a fajtaváltást. A külföldi fajta terjedését fékezte továbbá az elhelyezés kérdése. Más istállót 6. OL FIK K 168 1867. Tárgymutató