Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)

Lippóczy Norbert: Lengyel bor-útlevelek a XVIII. század első feléből mint a tokaji borok kísérői

kísérte külföldről behozott áruját, a szállítmányért minden esetben vámot kellett fizetnie. A nem nemes, a plebejus — megbízott meg sem esküdhetett arra, hogy a szállítmány a nemesi megbízó személyes szükségletére szolgál, aminek igazolása a nemesség számára vámmentességet biztosított. Ez a helyzet alakította ki a XVIII. század elejéről származó, említett bor-útlevelek (juramentumok) szövegét és azt a gyakorlatot, hogy a főrangú nemes, aki saját maga nem utazott borbevásárlási útra, udvari emberét küldte, aki mint megbízott, mindig nemes volt és így szükség esetén, esküt is tehetett. A juramentumot — az eskü alatti igazolást - a nemesi árukra a kincstárnok vagy maga a vásárló nemes állította ki és aláírásával, pecsétjével hitelesítette. Miután itt borról van szó, e juramentumokat bor-útleveleknek nevezzük. E bor-útlevelek jól tükrözik a hanyatló Lengyelország még ekkor is kiváltságos nemes urainak vámmentességét, amellyel nemcsak tetemes saját házi szükségletüket biztosíthatták előnyösen, hanem gyakran használták illegális keresetforrás céljaira is. E sorok írójának nem sok bor-útlevél állott rendelkezésére e szerény tanulmányhoz: összesen 55 darab. Az aránylag csekély számú okmányanyag is képet ad azonban a bor-útlevelek szerepéről és betekintést nyújt egy homályba vesző élet részletkérdéseibe, forrásértékű okmányként szolgálhat az akkor uralkodó szokásokra, társadalmi és kulturális körülményekre. Okmányszerű bizonyítékai egyben a feudális magabiztosságnak, hiszen kevés kivétellel a nemesek saját maguk számára állították ki ez okmányokat. Az okmányok közlik, kik voltak a kiállítók az 1714—28-as években, mennyi volt a bevásárlók esetenkénti borszükséglete, sőt néha a korszak szállítási technikájára is fényt vetnek. E bor-útlevelek többségének hátlapján a lengyel határmenti vámkamarák hivatalnokainak feljegyzéseit is ott találjuk, melyekből mind a Magyarországról a Kárpátok szorosain, hágóin átvezető, mind a további lengyelországi útirányra is következtetni tudunk. Przezdziecki Alexander gróf 1858-ban megjelent írásában 39 darab, családja levéltárába került

8 bor-útlevelet sorol fel. Przezdziecki főúri pozíciójából, mély szimpátiával és korának szellemében, természetesen romantikus hangon emlékezik meg a néhai elmúlt „jó" időkről, amelyek ha tőle megszépítve is, de jól jellemzik a XVIII. század eleji lengyel társadalmi viszonyokat. Przezdziecki rózsaszínű szemüvegén keresztül így fest a kor. „Elődeink, (írja Przezdziecki) szerették a magyar bort, majd minden ünnepi lakoma alkalmával kiürült egy néhány ántalag.* Hát még a vajdasági gyűléseken, ítélőszéki üléseken? Mintha a pincék soha ki sem ürülhettek volna, — minden alkalmat kielégítettek. Hiszen a dignitáriusok (tisztségviselők), a szenátorok és udvarnagyok, az ítélőszéki követek és a többi gazdag nagyurak, akiknél az asztalok mindig terítve várták a vendégeket, — elküldték udvari embereiket, szolgáikat Magyarországra, hogy háziszükségletükre bort vásároljanak. Ellátták embereiket sajátkezű aláírásukkal és címeres családi pecsétjükkel megerősített bor-útlevelekkel. E borok után megfizették az úgynevezett skladne-t" (lerakatvámot), — „de más exakcye" (tehát vámilleték követelés), a 8. Wieniec 1858. 28-33. * A szerző a tokaji átalagot hol „antal", hol „ántalag" névvel említi. Ez a lengyel eredetű forma mai szóhasználatunkban már ismeretlen. Az átalag fél-hordót jelent; Hegyalján kb. 67 72 liter űrtartalmú. Főleg aszu-bor szállítására használták. (Szerkesztő)