Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)

P. Erményi Magdolna: Forrástanulmány a régészeti korokból származó csonthéjas gyümölcsleletekről Közép-Európában

Összefoglalás Közép-Európában a paleolitikumból és a mezolitikumból származó hasznos növényekről, illetve azok felhasználásairól ismereteink csaknem teljesen hiányosak. Az ember az újkőkorszak előtti időkban is a húsból álló táplálkozását növényi táplálékkal egészítette ki, de mindezekről a tudomány keveset tud, s a legtöbb, ami elmondható róluk, az is inkább csak feltevés. Közép-Európát a postglaciális időktől a szántóföldek elterjedéséig összefüggő erdőségek borították, melyekben a vitaminban gazdag gyümölcsöt termő fák is helyet kaptak. A növénytermesztés alapvető feltétele, a megfelelő klíma csak a mezolitikum után következett be. A boreális időjárási szakaszt az atlantikus (7500—5000), majd a szubboreális fázis (5000—2500) követte. Ezekre az időszakokra továbbra is a meleg jellemző, de már több csapadékkal és kevesebb szélsőséggel. Európa növény- és állatvilága is változik. Megtalálhatók már a mai növény- és állatvilág vadon élő alakjai, majd szehdített formái. A számos, neolitikus korból előkerült közép-európai növényi lelet bizonyítja a kor növénytermesztését, mely hazánkban először a Körös-kultúrában, majd a „vonaldíszes edények népének" kultúrájában jelentkezett, amely egész Közép-Európában elterjedt. A kialakult legcélravezetőbb növénytermesztés technológiája ettől kezdve hosszú időn át szinte változatlan maradt, illetve a termesztésbe vont fajok száma bővült vagy kicserélődött. A gyümölcstermesztés kezdeti nyomai, szemben a növénytermesztéssel (gabona, zöldség, stb.), nehezen ismerhetők fel. A történelem előtti időkből származó leletek igazolják azt a feltevést, hogy az ember már a korai időkben gyűjtötte és fogyasztotta a gyümölcsöt. Maradványai az ős- és átmeneti kőkorszak leleteiben szórványosan megtalálhatók. Valamivel több lelet került elő az újkőkorszak, majd a későbbi korszakok földművelő népeinek hagyatékából. A vadcseresznye, vadmeggy, cseresznyeszilva és a kökény a középeurópai tölgykeverékerdők természetes alkotó eleme volt. Ez az erdőtípus i.e. 6500—2500 között a pannóniai medencéből a Duna mentén terjedt tovább nyugat felé. A természetes kereszteződés és a klíma befolyása alatt az évezredek folyamán e gyümölcsök különböző alfajai, változatai alakultak ki, sőt új fajok is keletkeztek, mint például a kökény és a cseresznyeszilva kereszteződéséből a szilva. Mindezeknek a gyümölcsöknek a terméseit az itt élő lakosság begyűjtötte, felhasználta. Az újkőkortól kezdve a növénytermesztés elindulásával (i.e. 5. évezred) a lakók a telepek közelében az erdő vegetációjából a jobb minőségű gyümölcsöket valószínűleg elszaporították vagy a telepek kialakításakor az erdőirtásnál egy-egy gyümölcsfát meghagytak és ezzel megtették az első lépéseket háziasításuk felé. Ezzel biztosították a jobb ökotípusok kialakulását, melyek feltétlenül jobb és több termést adtak, mint az erdőben élő fák. E korból származó gyümölcsleletek száma igen gyér, értékelésre nem adnak lehetőséget. Jelenlétük mégis igazolja azt a feltevést, hogy a táplálkozásban betöltött szerepük már ekkor is jelentős volt. A nyugatnémetországi kökényszilva-kőmag leletek úgy értékelhetők, mint háziasított gyümölcsök kőmagvai. A Szovjetunió dél-nyugati széléről a Dnyetrov-Prut kerületben feltárt szilva és kajszi csonthéj töredékek is termesztett növényre engednek következtetni. A rézkor végéről, a bronzkor elejéről a svájci tavak cölöpépítményeiből való kökényszÜva-kőmagvak tanúskodnak e gyümölcs fel-