Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

feudális maradványok gátolták, s ezek alatt elsősorban, sokszor kizárólagosan a hatalmas latifundiumokat értették. Kétségtelenül volt igazság ebben az álláspontban, de nem lenne célszerű csupán erre leszűkíteni a kérdést. Kelet—Európa nyugati peremvidékein, Magyarországon, Lengyelországban, Horvátországban, részben Csehországban is a robotrendszerre épülő majorsági gazdálkodás kibontakozásától fogva megmutatkozott, hogy nagyobb tömegben árut csak a nagyüzemek képesek termelni. Ezek a nagyüzemek voltak egyidejűleg képesek arra is, hogy alkalmazzák a mindenkori modern agro- és zootechnika vívmányait, az új gépeket és eszközöket, a műtrágyákat, stb., s nem utolsó sorban a modern üzemszervezés nyújtotta jelentős előnyöket. Később, a kontinentális Kelet—Európa bekapcsolódásával a világpiacba, Oroszországban, Romániában is a jobbágyfelszabadítás után is fennmaradt földesúri nagyüzemek váltak a mezőgazdasági árutermelés igazi motorjaivá, s ezek honosították meg ott is a modern termelési módszereket. Csak ezek a hatalmas nagyüzemek rendelkeztek annyi tőkével, ami szükséges volt a termelés modernizálásához. A statisztikai adatok ugyan sokszor elmossák a különbségeket a nagyüzemek és a kisüzemek termelési színvonala között, de gondoljuk meg, hogy mi is rejlik egy-egy ilyen átlagadat mögött. Ha pl. arra gondolunk, hogy Kelet—Európában egységnyi területre müyen kevés műtrágyát fordítottak, akkor ez azt jelenti, hogy a) az azt felhasználó nagyüzemek ugyanolyan mennyiségben használták fel a műtrágyát, mint Nyugat-Európában, de b) az ország túlnyomó részén műtrágyát egyáltalában nem használtak. A hasonló példák számát lehetne szaporítani, de nem érdemes. A mondanivaló lényegére ez az egy példa is rávilágít. A kisüzemek számára is maradt azonban a továbbfejlődésnek egy útja: a túlnépesedett parasztcsaládok fölös, s az üzem szempontjából ingyen munkaerejének fokozottabb felhasználása. Ez elsősorban egyes, sok kézimunkát igénylő növények termelésében, s az állattenyésztés munkaigényesebb ágazatainak fejlődésében mutatkozott meg. Ennek következtében hamar kialakult a munkamegosztás a kis- és a nagyüzemek között. A lényeg azonban az, hogy a kisüzem változatlanul kevésbé termelékeny maradt, s ahol termelése a korábbihoz viszonyítva intenziválódott, az szinte kizárólag az agrárnépesség fizikai erejének fokozottabb kihasználása révén történt. Magától értetődik, hogy mindazok, akik a nagybirtokokkal szemben léptek fel a politikában, maguk is tisztában voltak mindezzel. Hogy mégis ezekben a modernebb technikával termelő, jobb üzemszervezési módszereket alkalmazó, s mindezek következtében intenzívebben termelő nagyüzemekben látták a fejlődés legfontosabb gátjait, annak más okai is voltak. S ez vezet el bennünket a következő kérdéshez. 2. A földkérdés. Annak következtében, hogy Kelet-Európában lassan fejlődött az ipar, hogy a lakosság túlnyomó része még a XX. század közepén is a mezőgazdaságban volt foglalkoztatva, a földkérdés egészen sajátos dimenziókat kapott. A népesség túlnyomó része az utóbbi évtizedekig változatlanul paraszt maradt. Amikor azonban az általános higiénia, s egyéb vívmányok következtében a lakosság növekedése a XVIII. századtól kezdve fokozatosan felgyorsult, egészen sajátos helyzet keletkezett. A föld jelentős része a földesurak tulajdonában volt, a növekvő paraszti népesség tehát azonos területen kényszerült megélni. Ez a telkek jelentős felaprózódásához, a parasztság nagy tömegei elszegényedéséhez vezetett. Nyugat-Európában, részben a germán hagyományoknak megfelelően a kérdést akként oldották meg, hogy a paraszti telket csak