Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

Ugyanezt mondhatjuk a földtulajdon formáiról is. A faluközösségek eredeti szerepe a Balkánon, vagy Oroszországban összehasonlíthatatlanul nagyobb volt és sokkal tovább fennmaradt, s vele a faluközösség, mint adóegység, valamint a faluközösségek tagjainak közös felelőssége is, mint Lengyelországban, Magyarországon, vagy Horvátországban, ahol a faluközösség rendszere már szinte semmiben sem tért el a nyugat—európaitól, ahol a parasztok egyénileg adóztak a földesúrnak, az államnak. Ezekben az országokban a jobbágyfelszabadítás is egyénileg történt, nem úgy, mint Oroszországban, ott ugyanis a jobbágyfelszabadítás talán még a korábbinál is jobban konzerválta a faluközösséget (a közös felelősség elve alapján azt tette felelőssé a földért járó megváltásért!). Lengyelországban, Magyarországon a nyomáskényszer ugyan fennmaradt, mivel a nyomásrendszer volt a mezőgazdaság uralkodó termelési rendszere, s vele a földközösségi rendszer néhány eleme (hegyközség, erdő, legelő közös birtoklása), de ezen túl a faluközösségnek nem volt olyan társadalmi funkciója, mint Oroszországban, Szerbiában, vagy Romániában. A parasztok rabszolgaként kezelése, a földtől függetlenüli adás—vétele sem volt olyan gyakorlat, mint Oroszországban, vagy Romániában.

4 Jogüag is szüárdan elkülönült itt egymástól a jobbágyok használta föld a földesúr által kezelt földtől és nem volt lehetőség a paraszti földek csökkentésére, mint pl. Oroszországban, vagy Romániában, ahol a jobbágyfelszabadítás az addig jobbágyok használta föld jelentős csökkenésével járt. Ezekben az országokban következett be tulajdonképpen a XVIII. század második felében és a XIX. század elején a robotrendszernek az az állam által történt szabályozása, amelyet a Baltikumtól Poroszországon át az osztrák birodalomig mindenütt megtalálunk. (A cári birodalomban ez csak a baltikumi kormányzóságokban valósult meg, míg a tulajdonképpeni Oroszországban a cári kormányzat csak az állami birtokok parasztjaira terjesztette ki a rendezést a 19. század 30—40-es éveiben). Arra is utalnunk kell, hogy míg Lengyelországban, Magyarországon, a Baltikumban a városok és a városi polgárok többé-kevésbé eljutottak az önálló rendekké szerveződés fokára, Oroszországban, a Balkánon a városok, a polgárság sohasem érte el ezt a szintet. Igaz, Kelet—Európa nyugati felében is etnikailag szinte mindvégig idegen maradt a polgárság, de lassanként beépült a gazdasági—társadalmi szerkezetbe, s önálló funkciót látott el (s ennek megfelelő ütemben asszimilálódott a helyi lakossághoz). Oroszországban, vagy a Balkánon erre nem került sor, a városi jellegű települések szinte sohasem lettek függetlenek a földesúrtól, lakóik ugyanolyan jogállásúak maradtak, mint a parasztok voltak. Kelet-Európa tehát Nyugat—Európa gazdasági (és a bevándorlás következtében szociális) ráhatása folytán tulajdonképpen kettészakadt. A Baltikum, Lengyelország, Magyarország, Horvátország erőteljesebben csak a XIX. századtól, de persze egyes körzetek már korábban is Nyugat—Európa gazdasági fejlődésének és piaci igényeinek hatása alatt a fejlődésnek egy sajátos útjára léptek, amelyen őket Kelet—Európa területileg nagyobbik fele nem követte. Ide Nyugat-Európa igényei csak akkor érkeztek el, amikor a közlekedés technikai lehetőségei biztosították a szállítást. A tengermellék és a 4. Érdekes e tekintetben is figyelemmel kísérni Magyarországon a kettős struktúrát. A régi vitát, hogy ti. adtak-e vettek-e Magyarországon jobbágyokat a földtől függetlenül, időnként előkerülő adatok fel-felélénkítik. Ha ezeket az adatokat térképre vetítjük, feltűnik azonnal, hogy túlnyomó részük az ország keleti feléből, elsősorban Erdélyből származik.