Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

vasutak azután végleg átrendezték a világkereskedelem erővonalait. De addig ezeknek a városoknak a szerepe, mint a távolsági kereskedelem központjai fennmaradt. Ezeknek a városoknak a lakossága azonban nem elsősorban a helyi népességből, hanem azokból a kereskedőkből állt, akik a kereskedelmi tevékenységet űzték, vagyis pl. Oroszországban nem oroszok, hanem varégok, arabok, stb., a Balkánon görögök, zsidók, örmények, stb. voltak, s azok is maradtak hosszú évszázadokon át. A kelet—európai városok másik típusát a katonai vagy adminisztratív gócpontok alkotják. Az uralkodó és kísérete, egy-egy nagyobb feudális úr és kísérete, egy-egy egyházi centrum, vagy kisebb-nagyobb erődítmények alkották ezeknek a városoknak a magvát, amelyeket igen sokáig az is jellemez, hogy igen képlékenyek voltak. Az ilyen „városok" kezdetben nem szilárd építményekből álltak, hanem csupán megerősített sátortáborok voltak, s csak lassan kristályosodtak ki körükből a későbbi szÜárdabb települések. Ezek a városok adminisztratív vagy katonai központok maradtak a XIX. századig, lakosságuk összetétele is ennek megfelelő volt, s némi kereskedelmi és ipari (elsősorban szolgáltatóipari) tevékenység mellett csak annyi változás történt e tekintetben néhány évszázad folyamán, hogy míg kezdetben a lakosság többségét a fejedelmi kíséret tagjai és azok háztartásai, vagy katonai garnizánok alkották, ezeket idővel a modernebb hivatalnok réteg váltotta fel. A harmadik típust Kelet—Európában azok a — tulajdonképpen vitatható módon városoknak nevezett települések alkotják, amelyek csupán hatalmasra duzzadt falvak voltak. Ugy látszik, ezek létrejötte szoros összefüggésben volt a mezőgazdasági árutermeléssel, elsősorban a távolsági kereskedelemmel, de különösen az árutermelő állattenyésztés nagyarányú kibontakozásával. Kelet—Európa tágas legelőiről (Dél—Skandináviától, Lengyelországon és Ukrajnán át Magyarországig és Moldváig) már viszonylag korán, a XIV. századtól megindult a nagyarányú szarvasmarhaexport, elsősorban Észak és Dél—Németország városaiba, valamint Északitáliába. Ugyanebben az időben jöttek létre azok a „városok", amelyekről itt szó van, vagyis a tulajdonképpeni mezővárosok, amelyeknek lakói a mezőgazdaságból éltek, elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak. Itt cserélt gazdát a szarvasmarha, e körzetek legfőbb mezőgazdasági árucikke. Később azután némi ipari termelés is helyet kapott a mezővárosokban, de az iparosok túlnyomó része szinte a XX. század közepéig nem hagyott fel a mezőgazdasági termeléssel, s az ipart csak kiegészítő tevékenységként űzte. E városok lakói jogi helyzetüket illetően szinte kivétel nélkül mindenütt jobbágy parasztok voltak, s helyzetük csupán annyiban tért el a kis falvak jobbágyaiétól, hogy a közigazgatás terén némi önállósággal, de semmi olyasféle jogi és társadalmi státussal nem rendelkeztek, mint amelyek a nyugat-európai polgárságot jellemezték. Nem is rendelkezhettek ilyenekkel, hiszen gazdasági-társadalmi szerepük sem volt az. A mezőváros tulajdonképpen nem város, s nem belső indítékokból, a saját hajtóerő folytán jutott el az igazi városi szintre, - ha ide egyáltalán eljutott. Az exportáló állattenyésztés konjunktúrája idézi elő kialakulását, virágzását, az tartja fenn mindaddig, amíg gyűjtő, elosztó szerepére szükség van. s annak lehanyatlásával reked meg fejlődése. Más kérdés ezután, hogy a modern gazdasági fejlődés megindulásával, a modern ipar megjelenésével Kelet—Európában is, egyik-másik mezőváros ennek az újabb fejlődésnek a gócává válhat. De még akkor is sokáig őrzi agrárjellegét. Ebből következik, hogy aligha vezet eredményre a mezővárosi fejlődés körül az utóbbi években folyó vita (a magyar