Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

bomlása során, a naturálgazdálkodás, az önellátás újbóli felélénkülése következtében a kolonátus intézménye a Római Birodalomban, s hogyan formálódott ki a birodalom nyugati felén a kolónusokból, a rabszolgákból és a kis számú szabad parasztból néhány évszázad alatt a feudális jobbágyság. Elég csupán annak megemlítése, hogy a fejlődés mozgatói a római villákból formálódott feudális földesúri gazdaságok voltak, ezek terjesztették az új termelési technikát (nehéz eke) éppúgy, mint a társadalom új gazdasági rendjét (telekrendszer, jobbágyság). A VI. századtól mindinkább kifejlődött a jobbágyság és a telekrendszer, a VIII.—X. században Nyugat—Európában már uralkodóvá vált a jobbágyfalu, a maga új települési-gazdasági-társadalmi rendjével. Mindez már a keresztény egyháztól támogatott magántulajdon győzelmes elveire épült. A magántulajdon elvének ez a több évszázados fejlődése során elért győzelme tette lehetővé Európa nyugati felében mindenütt azt, hogy amikor a népesség növekedése elérte azt a pontot, hogy adott területen már csak intenzívebb termelési módszerekkel lehetett eltartani, ennek szabad útja támadt. A termelők ugyanis a magántulajdon érvényesülésének következtében egyénileg is érdekeltekké váltak a termelés bővítésében. A termelés bővítéséből adódó több termék, vagy annak legalábbis a nagyobbik része tulajdonukban maradt. A mezőgazdaságban a faluközösség eredeti rendszere már olyan formának adta át a helyét, amelyben a nyomáskényszer folytán ugyan a megművelés rendszere még számos közösségi vonást viselt magán, de a föld gyümölcse már az egyes családok tulajdonába került, s a szolgáltatás rendszere is az egyéni termelőre, s nem a közösségre, mint adóegységre épült. Ez hatalmas vonzerő volt a termelés bővítésében, s ez tette lehetővé az antik és germán technikai-termelési vívmányok fokozott felhasználását, majd az azokra épülő technikai újításokat. A keresztény vallás ül. annak római formája, valamint a római jog gyakorlatának érvényesülése pedig a társadalomban és annak jogrendszerében is garantálta a magántulajdon rendszerét. A magántulajdonnak ez az elve és rendszere azonban nem uralkodott a világ más részein, így Kelet—Európában sem. Még a római birodalmon belül is csak annak nyugati felén érvényesült, a görög városállamokban, Itáliában, Galliában, stb. - az ázsiai területeken, de még a Balkánon sem mindenütt jutott azonban érvényre. Jellemző, hogy a görög gyarmatvárosok, amelyek a görög népesség feleslegével együtt a görög társadalmi rendet is exportálták, csak ott voltak képesek ezt a társadalmi rendet érvényre juttatni és fenntartani, ahol az őslakosság létszáma nem volt lényegesen nagyobb a telepesekénél. Észak-Afrika keleti részein, Kis Ázsiában vagy másutt azonban, ahol a görög gyarmatok magányos szigetekként emelkedtek ki a hatalmas helyi lakosság tengeréből, ez seholsem sikerült, s míg magukban a gyarmat városokban a görög társadalmi formák éltek, a falvakban változatlan maradt a földtulajdon korábbi formája s az arra épülő társadalom. A gyarmatvárosok e tekintetben képtelenek voltak átalakítani környezetüket, ellenkezőleg, uralkodóvá. Írországban, Skóciában, Walesben, de Norvégiában is fennmaradt a faluközösségekre épülő társadalom mindaddig, amíg az angol vagy a dán feudális hadseregek meg nem döntötték. A faluközösségek rendszerét Írországban az angol hódítás számolta fel, amely a közös földeket az angol állam tulajdonába adta, Skóciában pedig, ahol történeti okokból nem ilyen drasztikusan történt a változás, a XIX. század elejéig fennmaradt az északi Felföld kis falvaiban. Norvégiában is csak a dán hódítás törte meg e rendszer gerincét.