Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Lippóczy Norbert: I. Tokaj-Hegyaljáról Lengyelországban 1726-ban. II. A tokaji bor viszontagságos útja Lengyelországban a XVIII. században

Az aprószemű „Madárka", mint említi, olyan mint a Corinth szőlő: finom, de kevés bort ad. Végül a „Ketsketsetsü" az utolsó a felsorolásban, melynek zöld, piros és fekete hosszúkás bogyói vannak, soká eltartható, inkább étkezésre, mint bornak való fajta. Az a szőlőfajta, amely többségben van a szőlőben, adja meg a belőle szűrt bor jellegét, zamatát és illatát is — fejtegeti a továbbiakban Kéler -, de a bor minőségében a főszerepet mégis csak a kedvező nyár és ősz befolyásának tulajdonítja. A hideg és a nedvesség a fő ellenség, ami a beérést késlelteti és egyben rothadást okozhat. De a száraz és rekkenő hőségű nyár sem jó; az ilyen évből származó kevés bor édes ízét és finomságát megtartja a lengyel határig (!? ), de ha már egyszer Lengyelországba van, elveszíti azt — mint Kéler kifejezi magát: visszaküldi édességét! Ilyen esztendőben kivételesen az északi fekvésű szőlők adják a jobb bort. A legkiválóbb borokat az esőkkel tarkázott meleg nyarak után remélhetjük, meleg, száraz augusztussal-szeptemberrel és ugyanilyen, de már könnyű éjjeli fagyokkal váltakozó októberi napokkal. A túlságosan korai szüret is csak közönséges asztali bort adhat. Ha a leszedett szőlőt az aszuszőlővel együtt préseljük, kapjuk a főbort (Hauptwein), melyből finom és tartós italunk lesz. Ha a fürtökből az aszúszemeket kiválogatják és ezeket péppé tapossák, majd erre felöntik a legjobb mustot és kádban erjesztik, midőn az aszuszőlő a héját — mint írja - feldobja, kész az aszuszőlőbor (so ist der Trucken-Beer Wein fertig). Hordóba, gyakrabban „antalba" (átalag, ántalag) szitán átszűrik az aszuszőlőbort, hogy a magvakat és szőlőhéját visszatartsák. Ha az aszuszőlőből a magától kicsepegő mézédes mustot külön fogják fel és antalba töltik, az ebből származó bort esszenciának (Essentz) hívják; ez a legfinomabb és legtartósabb bor. Minél tovább ászokolják-tartják, annál több finomságot és erényt (Tugend) halmoz fel, rejt magában. Sajnos — írja Kéler — az utóbbi időben túlságosan sok aszuszőlőbort és esszenciát készítenek, a főborok (Hauptweine) a piacon majdnem teljesen hiányoznak. A közönséges asztali bor túlságosan változékony és vékony, ami Hegyalja borainak a tekintélyét nagyon rontja! (Micsoda előrelátó mementó ez minden időkre!) A borok minőségében még nagy szerepet játszanak a hegyek „infima, media" és „summa aeris regio"-i. Száraz években az „ex summa aeris" — a tetőhöz közeli szőlőké, de az „ex media", tehát a deréklejtő szőlők borai mindig jók. A hideg, a fagy elsősorban az emelkedések lábainál elterülő lapály szőlőket éri a legjobban. (Még egy mementó, mely különösen a jelenkorban aktuális!) Ha valahol a világon egy gyümölcs megtermelése óriási munkaerőbe kerül és emellett rengeteg ellenség és baj ellen kell megküzdeni, úgy ez bizonyosan a hegyaljai szőlő — írja Kéler. Mily nagy erőfeszítést követel nehéz földjének a megművelése! Mennyi költséget emésztenek fel a különféle szerszámok, berendezések és a szőlő éjjel-nappal való őriztetése érési időben! Rengeteg bajt és szerencsétlenséget hoznak a viharok, hirtelen felhőszakadások és jégesők, amelyek e vidéken különösen gyakoriak. Ellenségnek számítanak a rossz emberek is, akik ellen éjjel-nappal használhatja a fegyverét a szőlőpásztor. De az értelmetlen állatok egész serege károkozója még a szőlőnek: a medvék, farkasok (!), rókák, nyulak, őzek, szarvasok és borzok. Továbbá a sokféle madár: a szarkák, varjak, sárga és feketerigók, de különösen a seregélyek, amelyek nagy