Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Barbarits Lajos: A gazdaságosság számítása a gépi aratás fejlődéstörténetében

csak az aratógép hézagtöltő jelentőségére utalt, amivel nyilván előmozdította a magyar agrár-közvéleményben az aratógép munkaköltség-rendező szerepének gyakran egyoldalú értékelését. Utóda, Sporzon Pál is nagyrészt a munkabér-könyvelés aspektusából vonta meg az aratógéphasználat mérlegét, amikor az aratás holdankénti költségének előnyösebb alakulása mellett a gépi aratás gazdaságosságára főleg abból következtetett, hogy „a gazda nem kénytelen már manapság a megbízhatatlan, túlkövetelő és amellett rosszabb kézi munkást oly mérvben alkalmazni, mint azelőtt, s a munkáskérdés ha nem is megoldva, de legalább szabályozva van azáltal, hogy nem vagyunk kénytelenek a sürgős aratási munkaidényt alkudozásokkal megtoldva, oly aránytalanul megfizetni."

3 4 Thallmayer intézete gazdaságában 1890-ben a kévekötő aratógéppel történt aratás kat. holdankénti költségeit 4 1/2 ft-ban,

3 5 két évvel később Sporzon 1200 n.öles holdra 3 ft 10 kr-ban számította ki, ami nagyjában azonos eredmény. A különféle költségtényezők természetesen gépenként, vidékenként és gazdaságonként, sőt évenként változhattak. Sporzon sem tört egyértelműen lándzsát a kévekötő aratógép mellett. Szerinte az csak a nagybirtokon volt kifizetődő, kis- és középbirtokon a marokrakó használatát szorgalmazta, mert az, számítása szerint, 1200 n.öles holdanként 1 ft 78 kr költség ráfordítással végezte a gabona aratását. Ebben a számításban legnagyobb és változásnak leginkább alávetett adat volt a géphez szükséges kézi munka. A példának vett „valamely dunántúÜ birtokon" egy marokrakó aratógép után 5 felnőtt kévekötöző dolgozott egyforintos napszámmal, 10 marokszedő gyerek 40 kr és 5 szalmakötélfonó 60 kr napszámmal, azonkívül 1 ft esett egy napra a gépvezető kocsis járandóságából. Ezek szerint 13 ft 50 kr volt az egy napi munkadíj, s mert a gép általában 12 m. holdat végzett egy nap alatt, egy hold aratási költségében 1 ft 13 kr volt a munkadíj-tétel. Az akkori marokrakó aratógépek már aránylag könnyű szerkezetűek voltak, így állati munkaerő (egy pár középerős ló) és amortizáció egy holdra eső hányada címén 30.4 kr került számvetésbe. Hazai gyártás hiányában a gépbeszerzést szállítási költség és vám drágította: egy marokrakó aratógép eladási ára 330-380 ft volt Budapesten. Az elhasználódás (egy nyárra 15 napi üzemelésben 160-180 m. hold össz-teljesítményt számítva) 10 százalékos, a karbantartás 5 százalékos terheléséből 32 kr jutott a gép egy munkanapjára. Kevésbé differenciálódtak az aratás kézi és gépi formáinak költségei Erdélyben, ahol a millennium táján arattak még sarlóval s főleg kaszával, de itt-ott már kévekötő 34. Sporzon P., ifj. 1892. aug. 14. 44. 35. Németországban a „szász gazdasági központi egylet" keresztrakásig (magyar pénzre átszámítva) 6 ft 32 kr-ban határozta meg egy k. hold búza aratási költségét kévekötő' aratógéppel. Legmagasabb tétel (36.7%) volt ebben a kötöző zsineg. Ezt megközelítette (35.1%) a vonóerő költsége, mert 2 pár erős ló és 2 kocsis váltotta egymást egy-egy gépnél. Aránylag magas (27.2%) volt a gép amortizációja és fenntartási költsége, mert egy gép üzemképes élettartamát, mindössze 72 k. hold évenkénti teljesítménnyel, átlag 11 évben számolták. („Arató- és kévekötő aratógépek költségei", Mg. Szle. 1893. 1. sz. 41.) Az erősen iparosodó Szászországban olyan drága volt a kézi munka, hogy a gépi aratás a magasabb költségátlagok mellett is gazdaságos volt. - Fedor, L., a Felsőtiszavidéki Gazdasági Egylet titkára, az 1890-es évek elején a nyíregyházi aratógépversenyen aranyérmet nyert „Adriance" kévekötővel dolgozott; feljegyzései szerint k. holdankénti költsége 3 ft 25 kr volt (u.o. 1893. márc. 127.), ami mindössze fele a szász birtokon megállapított költséghányadnak.