Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Balassa Iván: A magyar ekés földművelés kezdetei

nem tudjuk követni nyomát, mint ahogy a nyugati és déli szlávoknál sem fordul elő.

133 Annál gyakrabban mutatható ki ez a forma kelet felé. így erőteljes volt használata a mai Moldován SzSzK területén. Itt „kisorosz eké"-nek mondották, utalva arra, hogy az ukránok körében általánosan elterjedt.

134 Jellemző ezzel kapcsolatban Mamonov megállapítása, aki szerint az ukrán Sztaroszelje lakói az egy darab fából készített talpszarv formát kitűnő megoldásnak tartották, mert az ilyen ekét könnyen lehetett irányítani.

135 Ilyen volt a krími tatár eke és a szaban,

136 melynek használatát egészen a Volga középső folyásáig ki lehet mutatni.

137 Ilyen volt a kazanyi szabán is, amit még külön talppal is elláttak. A fentiek alapján aligha tarthatjuk kétségesnek, hogy ez az ekerfoma kapcsolata történeti alapokra vezethető vissza. * A különböző forrásokból származó adatok egyaránt azt bizonyítják, hogy e keleti szlávoknak a déli területek ligetes-steppés sávjában a VIII—-IX. században fejlett földművelésük lehetett. Már nemcsak egyszerű túró ekével, hanem ágyekével is rendelkeztek, melynek járását talyiga tette biztosabbá. A földművelés jelentőségét az is bizonyítja, hogy az ásatások során nagy mennyiségben került elő faszuszékokban őrzött gabona, A történeti források alapján feltételezhetjük azt, hogy a keleti szlávok különböző törzsei a tőlük délre élő magyarsággal kapcsolatba kerültek. A szláv nyelvhatártól délre előkerült ekevasak és csoroszlyák a magyarokkal együtt élő szlávok vagy éppen a magyarok munkaeszközei lehettek. Az elmondottak alapján a magyarság ekés földművelésének első fokát a Volgai Bolgár Kánság, illetve a Kazár Kaganátusban sikerült valószínűsíteni. Ennél egy magasabb fokot jelenthetett az, amit őseink a délorosz steppén vagy a ligetes steppén, elsősorban a folyók völgyében ismerhettek meg. A kép azonban nem lenne teljes, ha csak a pozitívumokat sorolnám fel és nem említeném meg azokat a vonásokat, melyek a magyarság földművelésének korai szakaszát támasztják alá. Ezek sorában első helyen kell említenem azt a tényt, hogy a honfoglalás első századában, a X. században, egyetlenegy biztosan datált ekelelet sem került elő, mely a magyarsághoz kapcsolható. Györf/y István azt írja ugyan, hogy „A honfoglaló magyarság némely síiielete is a földművelésükről tanúskodik. Honfoglaláskori sírokban ugyanis sarlót, ekevasat is találtak".

138 Legnagyobb sajnálatomra ebből a korból egyetlenegy ekevasat vagy csoroszlyát sem lehet kimutatni. Sarlót azonban a honfoglalás korából is szép számmal ismerünk, mégpedig legnagyobbrészt férfisírokból.

139 Legutóbb Vágvörösvárott (Cervenik bez Trnava) egy jómódú előkelő magyar asszonycsontváz lábszárán átfektetve találtak egy jó megtartású 35 cm 133. Helyenként egyszarvú változatban a bolgároknál megtalálható, itt esetleg keleti örökségnek tarthatjuk. 134. JleMneHKo: i. m. 57. és 17. ábra. 135. MaMOHoe, B. C: GrapiiHHiie opyjuia AJIH oöpoöoTKii ITOHBH H3 Orapocejie. CoBeTCKaa 9THorpa(|)HH 1952. Ho. 4. 136. Handricourt — Delamarre: i. m. 79. ábra, de csak egy szarvval. 137. Leser, Paul: Entstehung und Verbreitung des Pfluges. Münster, 1931. 187. p. és 65 — 67. ábra, 138. MagyNépr.

2 2:149. 139. Kralovánszky Alán: Kora Árpád-kori mezőgazdasági eszközök a Közép-Duna-medencéből. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei. Budapest, 1962. 119. p.