Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Hoffmann Tamás: A kora-középkori agrárforradalom
és fogyasztásban lebonyolódó — folyamatát. Mivel a különféle, itt sematikusan jellemzett társadalmi csoportoknak a földtulajdona esetenként különböző üzemviszonyokban realizálódott, maga a termelési folyamat szükségképpen eredményezte az üzemformák átalakulását. Bár ez kiegyenlítője lett az egyes társadalmi csoportok partikuláris anyagi érdekeinek, de azonnyomban újakat is szült ós ezt a helyzetet nem lehetett megváltoztatni, csak magának a rendszernek a feladása árán. A földjáradék legklasszikusabb változatát, a mindenkori termés bizonyos hamsadat kitevő terményjáradókot csak olyan társadalomban lehetett elsajátítani, ahol az anyagi javakat magántulajdonban levő üzemekben állították ugyan elő, de az üzemek gazdálkodása —a falu kollektív üzemszervezetében —• össztársadalmi ellenőrzés alatt funkcionált. Ezért lett a feudális társadalom a falu, a föld társadalma. Természetesen a falu nem volt paradicsom. Nemcsak a konkurrens földesurak gondoskodtak erről, akiknek ellenlábasaik tönkretétele volt a legfőbb érdekük, és ezt csak a parasztok tönkretételével érhették el. Nemcsak a földesúri zaklatás, hatalmaskodás, sőt néha az eszeveszett öldöklés, vagy másfelől mind jobban nehezedő adóprés okozott soha meg nem oldódó gondokat. A legalapvetőbb bajok magának a falunak gazdálkodásából származtak, abból, hogy a feudalizmus túlságosan kicsiny területen érvényesült a kora-középkor alkonyán, Európának alig egyötödén és mechanizmusának természetéből következően szerfelett lassan terjeszkedett. Úgyszólván falvanként kellett újra meg újra —• rengeteg nehézség árán — megteremteni. A feudalizmus rendkívül lassú, bár feltartóztathatatlannak bizonyult térhódítása arról tanúskodik, hogy a feudális gazdálkodás biztosítéka nemcsak a technológia átalakulása volt. A munka termelékenyebbé válása elválaszthatatlanul összeforrt a gazdálkodás üzemágainak egymásrautaltságában érvényesülő rendszerében, az ezt kielégítő munkaerő-gazdálkodás módjában és mindezeknek hatékonyságát szabályozó földtulajdonosok — társadalmi csoportonként ellentétes és közös anyagi érdekeltségének konkréten felfogandó — egymásrautaltságában. A feudális falu előzményéhez vagy a kontinens más tájain meghúzódó társaihoz képest intenzívebben gazdálkodott. Jobb talaj művelésre volt képes, ami lehetővé tette az őszi és a tavaszi vetésű gabonák egyidejű termesztését, az állatállomány részére füvet kaszált, sőt néhol takarmányt is termesztett, azonfelül —• trágyázással —• gondoskodott a talajok elveszett táperejének pótlásáról. Kerti veteményei, gyümölcs- és szőlőkultúrái változatosabbá tették az étrendet és ezt megelőzően — a többi üzemág munkafolyamataival együttes igényükkel — kikényszerítették a rendelkezésre álló munkaerő folyamatos, az egész termelési ciklusban való foglalkoztatását. Ezt az üzemszervezeti újítást eleddig egyetlen parasztfalu sem ismerte, s talán nem ismerte a munkakooperációk szükségszerű egymásrautaltságában a földesúri magángazdaság sem, amelyik tudniillik e falu megteremtéséhez a legtöbb célszerű újítással járult hozzá. A régi parasztfalvakra —- a barbárság haladásgátló csökevényeként — éppen az volt a jellemző, ha munkacsúcsokat hoznak létre, mivel termelésükben a munkaerőt nem tudják egyenletesen kihasználni. Az erdőirtás, a talajmüvelés, az aratás, a betakarítás a családonként gondozott, mégis szétszórt irtásparcellákon szükségszerűen követelte meg a család munkaerő-állományának optimális koncentrálását, a nagycsalád rendszerét, ami természetesen munkaerő-felesleget hozott létre. A munkaerő folyamatos foglalkoztatása és ezzel összefüggésben a munkaerőlétszám gazdaságonkénti, telkenkénti, azaz családonkénti csökkentése viszont jellegzetesen nyugat-európai tünet volt, egyike azon megkülönböztető jegyeknek, melyek ennek az intenziválódó gazdaságnak a javuló hozamai révén elégítették ki a feudális társadalom valamennyi rétegének szükségleteit.
