Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Barbarits Lajos: Népművelő és tudományos munka az agrármúzeum feladatkörében

struktúra kialakításához. Pedig a múzeumokban halmozódó kultúrérték társadalmi méretű érvényesüléséhez szükséges, hogy a múzeum a maga szaktudományán túl kutató tevékenységéhez tudja kapcsolni más tudományágazatok eredményeit is. Az agrármúzeumnak mindenekelőtt az agrártudományokhoz való szoros kapcsolata (ami kiterjed azok muzeológiai alkalmazásán túl ugyanazok búvárlására és a kutatási eredmények feldolgozására) természetszerű követelmény, aminek részletező indokolásától éppen ezért eltekinthetünk. Állandó és sokoldalú az agrármuzeológia kapcsolata a természettudományokkal. Ezt a kapcsolatot két okból kell állandóan szorosan tartani. Egyrészt azért, mert a mezőgazdasági termelés bonyolult folyamatainak múzeumi szemléltetése minél több természettudományos magyarázatot, dokumentációt követel. Másrészt a múzeum nemcsak egyes jelenségek magyarázatával tartozik a kiállítás látogatóinak, hanem a természettudományos szemlélet társadalmi méretű kikristályosodását is elő kell segítenie. A múzeumban alkalmazott didaktikus módszereknek ezért kell a dialektikus materializmus alapjáról kiindulniuk. A szocialista kultúrforradalom metodikájában a múzeumi kiállítási munka jelentős helyet foglal el, éppen mint a természettudományos világszemlélet társadalomnevelő módszere. A kutató agrármuzeológusnak ki kell terjesztenie érdeklődését más tudományterületekre is. Egy példa! A Magyar Mezőgazdasági Múzeum az utóbbi években régészeti módszereket is bekapcsolt gyűjtő munkásságába. A múzeum ugyanis teljességre törekszik az agrártörténeti fejlődés összefüggéseinek megállapítása és demonstrálása terén. Ezért nemcsak figyelemmel kíséri és adott esetben alkalmazza az országban folyó régészeti kutatómunka eredményeit, hanem maga is végzett ásatásokat. Ezek eredményeinek feldolgozása során igyekszik rekonstruálni egy hazai táj mezőgazdálkodásának ősi formáit, kereteit, az eszköz- és szerszámkészlet alakulását, az agrobiológia és az agrártörténet módszereivel tárja fel paleobotanikai és paleozoológiai maradványok vizsgálatának tanulságait. A bölcskei Dunapart egymás fölé telepedett kultúráinak nagyon sok emléke gyűlt össze a gyűjteménytári polcokon, hogy az agrárrégész kiolvassa azokból a legősibb mezőgazdálkodás nyomait és történetét. Ebből az anyagból csak nagyon kevés és nagyon válogatott darab kerül múzeumi kiállításra. Mégsem felesleges a régészeti gyűjtőmunka, mert biztosítja a kiállításhoz is megkövetelt, átfogó tudományos szemlélet kialakítását, a továbbiakban pedig egyik alapja a múzeum tudományművelő, tehát kutató- és feldolgozó munkájának. Szükségszerű az agrármuzeológia kapcsolata a néprajz-tudománnyal. Sem a gyűjtő, sem a kutató agrármuzeológus nem kerülheti el ezt a tudományterületet, hiszen a paraszti termelő és feldolgozó munka tárgyai az ő számára is a téma súlyponti helyzetéből adnak választ sok kérdésre, mégis azzal a különbséggel, hogy az agrármúzeumok tematikája minden munka-ágazatban a történeti kezdetektől a mai fejlődés elemzéséig terjed. (Ebből az is következik, hogy az agrármuzeológia és a legújahbkori történetkutatás egyes szektorai között is érintkezőpontok alakulnak ki.) Az agrárnéprajzi módszerek alkalmazásának kiterjedése, a kooperáció elvi kérdései még nem alakultak ki, de a feladat már jelen van, a gyakorlatban lépten-nyomon találkozunk vele. Szükségesnek látszik megtalálni az etnográfia e speciális hajtásának módszereit, tudományterületi és földrajzi méreteit, muzeológiai helyét, az agrártörténettel való összehangolását. A feladatok, a megoldáshoz vezető szempontok sokrétűek. Más érdeklődéssel áll hozzá egy fejőszékhez a néprajzos és mással az agrármuzeológus. A néprajzost elsősorban a népi életforma, a népi képzelő- és alkotóerő gazdagsága érdekli, s a szerszámmal végzett munka, mint a népi életformához