Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Selmeczi Kovács Attila: A napraforgó meghonosodása és elterjedése Európában
lyet 1794-ben Mitterpacher Ludovicus latin nyelvű munkájában nagyon világosan megfogalmazott kortársai számára: „Tűrhetetlen, hogy hatalmas összegeket emészt fel minden évben a közepes és gyatra minőségű oliva olaj vásárlása. A természet ugyan megtagadta tőlünk az olajbogyót, de ehelyett sok magot adott, amelyekből olajat lehet sajtolni, ezeknek ugyanolyan kellemes az ízük, sőt kellemesebb, mint amit Itáliából és Galliából hoznak be hozzánk. Jó lenne, ha itthon állítanánk elő az olajat, és végre megértenénk azt az óriási dolgot, amit a külföldieknél mindig becsülünk, hogy az adót inkább saját magunknak fizessük". 167 A XVIII. sz. végén általánosságban a len- és kendermag szolgált kiegészítésül a drága „provencai faolaj "-hoz. Az itthon előállított növényi olajat azonban nemcsak világításra, hanem a faolaj pótlására is használták. Ennek következtében a Kömlei János által leírt sajátos helyzet szintén új, jobb minőségű növényi olaj feltárását sürgette. „Türingia tartományban, közönséges nyavajájok az a' parasztoknak, 's másutt is; hogy nem tsak vén korokban, hanem leg jobb korokban is, sokat fúladoznak és köhögnek ... Annak az uralkodó betegségnek, a' többi közt a' len mag, 's kender mag olajjal való sokszori élés is lehet az oka: akár métsesben égetik azt, és ott nagyon gőzölög és füstöl, akár ételbe tegyék sír helyett, 's úgy éljenek véle." 168 Ezért elbeszélésének hőse sokféle egyéb növényi mag olajnyerésével próbálkozott, közöttük a napraforgóval is, mikor melyiknek volt bővebb termése. 169 A bemutatott korabeli leírások arról tanúskodnak, hogy a XVIII. sz. végén Magyarországon a növényi olajkultúra nagyon elmaradott volt. Táplálkozásra döntően a külföldről behozott — igen sokat kifogásolt — oliva olajat használták. 170 Kiegészítésére és nemegyszer pótlására, főként a szegénység körében, a kender és len adta olaj szolgált. A repce ugyan már régen ismeretes növény volt, de nagybani termesztése csak a XVIII. sz. végén kezdett elterjedni 171 az egyre sürgetőbb igények hatására, amikor a viasz, zsír és faggyú helyett a tetemesen olcsóbb és jobb repceolajat kezdték világításra használni. Művelésének további fellendülését a repceolaj festék- és múipari alkalmazása váltotta ki. A napraforgó valamivel később terjedt el a mezei gazdálkodásban, de már a XIX. sz. elején igen komoly és jelentős propaganda kapott lábra szántóföldi termesztése érdekében. A gazdasági szakírók és egyben jeles gazdák közül Pethe Ferenc nevéhez fűződik a napraforgó szántóföldi művelésének és olajos növényként való termesztésének számottevő megindítása. Szerinte ,,Ez a plánta, valahol a földnek egy jó arasz vastagságú bőre van, mindenütt megterem. Mégis a múlt 3—4 esztendőben több birtokos megkísérelte termesztését, de a hozzáértés hiánya miatt ez eredmény nem volt kielégítő". Ezért fontosnak tartotta művelésmódjának részletes leírását. Pethe írásából jól kiviláglik a szántóföldi művelés egyedüli formája : „A napraforgót, melynek termesztésére talán semmi nemzetnek nints nagyobb oka, mint az erdőtlen alföldi Magyarnak, a' magyar mezei gazdasághoz tartozó plánták közzé tehetem egész jussal; annyival is inkább, mivel a' hazában egészen esméretes és önként ter167. Mitterpacher, Ludovicus: i. m. (1794) 106 — 107. p. Fordította: S. Tokaji Erzsébet. — Korábbi utalást ad: Nagyváti János: i. m. 482. p. 168. Kömlei János: i. m. 119. p. 169. Répamag, mák, mustár, káposzta, napraforgó, tök, dohánymag, mogyoró, bik-makk, dió szerepel olajnyerés céljára. Kömlei János: i. m. 119 — 120. p. 170. Nagyváti kifogásolta a faolaj „juh bőrben való tisztátalan hozzánk hozását" is. Nagyváti •János: i. m. 482. p. 171. Somogyban pl. 1790 táján jelent meg először a repce és a század végére a majorsági földeken nagy kiterjedést ért el. Olajütése is megindult, azonban az akkori olajütők szinte mind lenmag sajtolására voltak berendezkedve, amelyeket át kellett alakítani. T. Mérey Klára: Somogy megye mezőgazdasága 1790 — 1848. Kaposvár, 1962. 11, 13. p.
