Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)
Takács Imre: A mezőgazdaság irányításának jogforrásai, intézményei és szervei Magyarországon (1889—1919)
A szóban forgó javaslatok, különösen az 1909. évi, törvénnyé válva, jelentős földbirtokpolitikai előrelépést jelentettek volna a múlthoz képest, de minden fontosabb intézkedést az érdekelt nagybirtokosok hozzájárulásától kívántak függővé tenni. 39 Még a községek és városok mintegy 3 millió kh-nyi földvagyonára sem szándékoztak kötelezővé tenni a telepítést vagy a kishaszonbérletek alakítását, hanem csak felhatalmazták volna a kormányt, hogy azt esetleg elrendelje. Pedig az egészségtelen birtokviszonyok, amelyek a 90-es évek kezdetétől a szaporodó nép egyre nagyobb tömegeit késztették kivándorlásra, a hazai földbirtokmegoszlás nagy aránytalanságai: a sok latifundium (ezeknek több mint harmada kötött vagy korlátolt forgalmú birtok volt) és a sok életképtelen törpebirtok, de kevés egy tagban fekvő, gazdaságosan művelhető középparaszti birtok erélyes földbirtokpolitikai tevékenységet tettek volna szükségessé. 40 Bár az említett törvényjavaslatoktól minden radikális elképzelés távol állt, mégsem lett belőlük törvény. 1910-ben az addiginál is konzervatívabb földbirtokpolitikai program került előtérbe. Eltekintettek attól, az 1894: V. törvénycikkben már kimondott elvtől, hogy a telepítés elsősorban állami feladat, s újra az irányításra és ellenőrzésre korlátozták az állam birtokpolitikai szerepét, magát a földbirtokpolitikai akciót pedig pénzintézetre bízták. Az 1911: XV. törvénycikk elejtette az 1909. évi telepítési javaslatnak 12 évre tervezett, összesen 120 millió koronás állami hozzájárulását, ehelyett az Országos Földhitelintézet, a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete és az Országos Központi Hitelszövetkezet együtt életre hívta a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetségét (Altruista Bankot), amely azután a magántőke bevonásával csak parcellázott, de nem telepített, s ezt a tevékenységét az első világháború ideje alatt is folytatta. A közéletben már a háború alatt hangoztatták, hogy a leszerelő katonákat majdan földhöz kell juttatni : „Ha megvédték a haza földjét, joguk legyen annak egy darabjához". Az 1917. év nyarán a földművelésügyi miniszter is kijelentette, hogy a harctérről — és esetleg Amerikából — visszatérők földhözjuttatását az államnak biztosítania kell. Egyelőre azonban csak annyi történt, hogy a 4.000/1917. M. E. sz. kormányrendelet megkötötte az addig szabad birtokforgalmat: kimondotta, hogy mezőgazdasági ingatlant csak hatósági hozzájárulással szabad eladni vagy 10 évnél hosszabb időre bérbeadni. így kívánták megakadályozni, hogy a föld illetéktelen kezekbe kerüljön. E korlátozás is kezdetben csak néhány határmenti megyére vonatkozott, majd 1918-ig fokozatosan kiterjesztették az ország egész területére. Valóságos földreformra csak az 1918 őszi polgári forradalom határozta el magát. Jelszó lett, hogy azé legyen a föld, aki megműveli. 41 A földművelő nép földhöz juttatásáról szóló 1919: XVIII. néptör vén y 5—20 kh területű kisbirtokok alakítását tűzte ki célul, a régi tulajdonban meghagyható földbirtok felső határát 500 kh-ban — ahol szükséges, 200 kh-ban — állapította meg, és széles körben meghatározta az 39. Mattyasovszky Miklós: A magyar földbirtokpolitika a háború végéig. Magyar Gazdák Szemléje. 1937. 68. p. 40. Az 1895. évi mezőgazdasági üzemstatisztika adatai szerint az összes gazdaságok 52,2%-ának megfelelő számú, egyenként legföljebb 5 kh nagyságú törpebirtokok az összes területnek mindössze 6,1%-án feküdtek, ezzel szemben az összes gazdaságok 0,2%-ának megfelelő számú, egyenként legalább 1000 kh kiterjedésű nagybirtokok az összes területből nem kevesebb, mint 31,2%-ot foglaltak el, ha figyelmen kívül hagyjuk a tisztán erdő- és legelőbirtokokat. Ezt a kirívó aránytalanságot csak némileg enyhítette, hogy a törpe- és a kisbirtok részesedése a belterjes üzemágakban (szántóföldben, kertben, szőlőben) jóval nagyobb volt, mint a többnyire sok erdővel és sok legelővel is rendelkező nagybirtoké. 41. Kerék Mihály: A magyar földkérdés. Bp. 1939. 149. p.
