Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)

Takács Imre: A mezőgazdaság irányításának jogforrásai, intézményei és szervei Magyarországon (1889—1919)

tekét (1879: XXXI. te. 165—177. §), futóhomokot köttettek meg:), az 1848. évi törvényekkel megszüntetett úrbéri kapcsolatból fennmaradt birtokközösségekben elkülöníttették az egyéni legelő-és erdőilletményeket (1871: LILI. te), szabályozták az erdőgazdaságot (1879: XXXI. te), a vadászatot (1883: XX. te) és a halászatot (1888: XIX. te), törvényt hoztak a selyemhernyó-tenyésztés védelmére (1885: XXV. te), továbbá néhány mezőgazdasági oktatási és kísérletügyi intézetet létesítettek és tartottak működésben. Közvetlen állami beavatkozás csupán annyiban történt a 90-es éveket megelőzően az agrártermelés menetébe, hogy óvóintézkedéseket tettek kötelezővé a filoxera terjedése ellen (1880: I. és IL, 1882: XV., 1883: XVII., 1889: XLI. t-cikkek), s a korábbinál hatásosabb állategészségügyi rendészetnek rakták le a jogi és szervezeti alapjait (1874: XX., 1880: XXVI., 1888: VII. t-cikkek). Ezzel szemben az agrártermelés terén döntő súlyú szántóföldi növénytermesztés — a nyomáskényszernek a feudális időkből sok község határában fennmaradt kezdetleges rendszerétől eltekintve — minden korlátozás nélkül volt űzhető. A 90-es években azután az európai méretű századvégi agrárválság elmélyülése folytán a közvetlen be nem avatkozási elvből, külföldhöz hasonlóan, Magyarországon is egyre több gyakorlati engedményt kellett tenni a mezőgazdasági ügyeknek állami kezelése terén. Nagyobb szerephez jutott a mezőgazdaság közvetlen állami irányítása (a hatalmi beleszólás), bár a mezőgazdaság fejlesztésének közvetett módszerei továbbra is döntő többségben maradtak az akkori Magyarországon. Az agrárválság hatására fokozták az állami beavatkozást a századforduló táján. Ez az irány a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894: XII. törvénycikkben és ezt követően több más agrártörvényünk rendelkezéseiben vált szembetűnővé. Az új mezőgazdasági törvény, amely majdnem félévszázadon át — a mezőgazdaság fejlesztéséről szóló 1942: XVI. törvénycikk megalkotásáig — a magyar mezőgazdaság irányításának legátfogóbb törvénye volt, a földművelésügyi közigazgatás és a mezei rendtartás számos kérdéséről (a földbirtok gazdasági használatáról, a legeltetésről, az állattenyésztésről, a birtokhatár megjelöléséről, a mezei közös dűlőutakról, a faiskolákról és fásításokról, a kártékony állatok és növények irtásáról s a hasznos állatok oltalmazásáról, a hegyközségekről és a mezei rendőrségről) rendelkezett. A mezőgazdaság irányításának jogforrásai, intézményei és szervei —röviden előadva — ügycsoportonként a következők voltak Magyarországon a Földmívelésügyi Minisztérium működésének három első évtizedében : Talajjavítás — vízszabályozás A hazai talajjavító és vízszabályozó munkálatok fejlődésébe korszakos változást hozott a vízjogról szóló 1885 : XXIII. törvénycikk. E törvény alkotásának egyik fő oka annak felismerése volt, hogy a talajjavítás és a vízhasznosítás műszakilag összetartozó ügyei csak egységes vízjogi törvény alapján intézhetők célszerűen. Végrehajtásának feladata a megszüntetett közmunka- és közlekedésügyi tárcától 1889-ben a Földmívelésügyi Minisztériumhoz került át.

3 A használat szempontjából a törvény szabad rendelkezés alatt álló és hatósági rendelkezés alatt álló vizeket különböztetett meg. Végrehajtása (45.689/1885. E. I. K. M.) során átszervezték az 1879-ben létesített „kultúrmérnöki intézmény "-t: Országos Kultúrmérnöki Hivatalt 3. E törvény az ún. tiszai törvény (1884: XIV. tc.) kivételével hatályon kívül helyezte addigi vízügyi törvényeinket.