Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)
Mártha Zsuzsanna: A baromfitoll a magyar gazdasági életben századunk elejéig
Jellemző a múlt század hetvenes-nyolcvanas, sőt későbbi évei hazai tolltermelésének technikájára és munkaszervezetére a hódmezővásárhelyi gyakorlat. Egyes nagygazdák 500—600 libát is neveltek egyszerre és tépettek meg napszámban a vásárhelyi tanyákon. A tépőasszonyok napibére — mint jellegzetes idénybér —valamivel több volt a korabeli női napszámnál: 60 krajcár, egy-egy liba megtépésének díja pedig 3 krajcár, munkahelynek többnyire az istállót jelölték ki. A tépett tollat teknőbe rakták: külön a pelyhet, a szálas tollat és a nagy szárnytollat. A kereskedők nem ritkán a ludakon vették meg a tollat, s maguk gondoskodtak az állatok tépéséről. Ilyenkor a kereskedő tépőasszonyokat vitt magával a tanyára, majd a hét végén visszatért a városba, egész kocsirakományra való tollat szállítva haza. 50 A libákat, kacsákat fejlődésükhöz képest 6—9 hetes korukban tépték meg először, rendszerint aratás előtt, tehát június végén vagy július elején, amikor szárnytollaik hátul már összeértek. 6 hét múltán került sor a második és újabb 6 hét után a harmadik tépésre. Minden valamirevaló liba háromszori „mejjesztés"-re megadott 3 / 4 fontnyi tollat, annak eladásából a gazdaasszonyok szép „zsebrevaló "-t szerezhettek. 51 Reggelenként az ólban talált — elhullatott — tollakból következtettek arra, hogy érett a toll. Tépés előtt az állatokat vízre hajtották, hogy tiszta legyen a tollúk. Az évesnél idősebb ludakat esztendőnként 4—5-ször is megtépték. Októbertől májusig azonban ezeknél is szünetelt a tépés, mert a hűvös, hideg évszakokban nehezen nő ki a vízibaromfi tolla, s a meztelen állatok könnyen meghűlnek és elpusztulnak. Vidékenként eltérőek voltak a tépési szokások. Maga a tolltépés nagy ügyességet kívánt. Az asszonyok néhány szálat kihúztak a hasi tollak közül, s ha azt látták, hogy azok szárazak, a tövük korpás, hozzáfogtak a munkához. Csak a mell-, alsó nyak- és hastollakat, nemkülönben a háttollakat tépték ki. A szárny- és a farktollakat, valamint a szárnyak alatti tartótollakat érintetlenül hagyták. (Az utóbbiak hozzá nem értő kitépése miatt a libák a földön húzzák lelógó szárnyaikat.) Tömésre fogott ludak, kacsák tollát nem tépték, mert ez hátrányosan befolyásolja hízásukat. 52 Ugyanígy nem tépték meg a fejlődésben visszamaradt állatokat sem. Ha az aprótollat a pehellyel együtt tépték, amit célszerű volt megtenni, mert a német piac kedvelte a pehellyel kevert apró tollat, 03 az arány libánál 78% toll és 22% pehely volt. A kacsa pelyhe kisebb, keskenyebb és hamarabb veszti el rugalmasságát, mint a lúdé, ezért a kacsa aprótollat általában együtt tépték a pehellyel, s gyakran preparálták, hogy elveszítse jellegzetes szagát és összegöngyölödési hajlamát, valamint fokozzák rugalmasságát, Ezt úgy érték el, hogy üstben forró vízből kevés oltatlan mésszel gyönge lúgot készítettek, ebben néhányszor kifőzték a tollat, majd szitával kiemelték, a vizet lecsepegtették, azután a tollat tiszta vízben többször kimosták, hogy a mészrészeket eltávolítsák, végül szitában ismételt forgatással és felrázassál a napon vagy kályhán megszárították. Az ismertetett eljárást csak a háziszükségletre szánt kacsatollnál alkalmazták, az eladó tollnak nyersnek kellett maradnia. 54 1892. P. M.) az osztrák értékű forintról koronavalutára tértek át. 1 korona egyenlő lett 0,5 forinttal, illetve 100 koronafillér 50 forintkraj cárral. Ennek ellenére a nép még hosszú ideig forintban és krajcárban számolt. 50. Kiss Lajos: A szegény asszony élete. H. é. n. 281—282. p. 51. Peczkó Antal: a 40. jegyzetben i. m. 08. p. 52. A tépés nagy takarmányigényt támaszt: a toll újratermelése kb. négyszer annyi takarmányba kerül, mint ugyanolyan súlyú hús termelése. 53. Boné András: A hazai tollkereskedelem szerepe közgazdaságunkban- Bp. 1942. 22. p. 54. A koppasztás és tollgyűjtés. Gyakorlati Mezőgazda. 1902. 314. p.
