Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)
Balassa, Iván: A magyarországi faekék főbb típusai a XVIII—XIX. században
a század végéről származó példánynak csupán 90 cm. Ez minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy a szélesebb tengelyű taliga egyik kereke a tarlón, a másik a szántáson járt, míg a rövidebb tengelyű forma egyik kereke a barázdában futott, és ez csak a tengely megrövidítésével vált lehetségessé. Pontosan hasonló fejlődést figyeltek meg Szlovákiában is. Itt a legrégebbi eketaligák tengelyének hossza 110—120 cm között váltakozott, és a súlypontjuk egészen mélyen helyezkedett el, míg az újabbaké mindössze 80 cm körül mozog, és a súlypont magasabbra került. 191 így ez a fejlődés több más ezt erősítő adat alapján általánosnak mondható a Kárpátmedencében. A taliga kerekei között levő különbséget a XIX. század elején Pethe Ferenc 192 világította meg a legalaposabban : „A talyigakerekeknek, a közönséges ekéhez, különböző nagyságúnak kell lenni, azért, mivel a jobb felől valónak mindenkor a barázdában, a hajszásnak pedig a szántatlan földön kell gördülni, valamint az ekét húzó két rudas marhának, a két kerék előtt. A talyigakerekeknek lehetetlen a minden esetre alkalmatos különbségeket megadni azért, mert nem mindenkor egy mélységre szükséges szántani. Ha a tsás (jobboldali B. I.) kereket 4 hüvelyknyi kerülettel hagyjuk nagyobbra: úgy csak négy hüvelyk mélységre lehet azzal igasság szerént hellyesen szántani. . . Ezt a hibát kéntelen a szántó maga ütni helyre a szántásban". A fentiekből annyit ki lehet olvasni, hogy a két taligakerék közötti különbség általában a szántás közepes mélységét adja meg. Ha az előbb említett két szentesi taligát nézzük meg ilyen szempontból, akkor azt látjuk, hogy a régebbi hosszabb tengelyű példány kerekei 54—60 cm, míg az újabbé 47—63 cm átmérőjűek, ami nemcsak a mélyebb szántásra való törekvést bizonyítja, hanem a taliga súlypontjának sokkal magasabbra való kerülését is mutatja. Ez a fejlődés a múlt század második felében zajlott le. A tengely fölött helyezkedik el a vánkos vagy más néven párna. A legrégibb példányokon a tengelyt és a vánkost egy fából faragták ki úgy, hogy a jobboldalát kicsivel szélesebbre készítették. A legtöbb példányon azonban külön fából csinálták, és rendszerint faszeggel kapcsolták a tengelyhez. A kettő között helyezkedik el a rúd, illetve a váltó vége. Az ismert eketaligák döntő többségének vánkosa nem mozgatható. Vannak azonban olyan példányok, melyeken a tengely és a vánkos közé vert ékekkel az utóbbit emelni lehet, ami a szántás szabályozását teszi lehetővé. 193 Szlovákiában egyes eketaligákon felső vánkos kerül az alsó vánkosra, és ezt lehet lejjebb vagy feljebb igazítani. 194 Ez a megoldás különösen a nyugati ekéken fordid gyakran elő. 195 Az eketaliga rúdja, az ún. vezér annak jobb oldalán a nagyobbik kerék közelében helyezkedik el. Minden esetben egyágú és a tengely és a vánkos közé úgy van beékelve, hogy vízszintes irányban megfelelő játéka legyen. A rúd elején a keresztfa (lovas fogat) vagy csíkoltó (szarvasmarha fogat) számára megfelelő összekötő áll rendelkezésre. Az egész szerkezet aszimmetriájából következik, hogy az ekegerendely is aszimmetrikusan közvetlenül az ekerúd (vezér) vonalában kapcsolódik az eketaligához. Magát az összekapcsolást a vesszőből készült gúzzsal, a szíj, kötél, de általánosságban vas pating-gSLl végezték. 191. Hyëko, Ján: i. m. 23—24. 192. Pethe Ferenc: i. m. 240—241. 193. L. pl. Rakamaz, Szabolcs m. Jósa András Múzeum, Nyíregyháza. Ltsz: 589. 1. 194. Hycko, Ján: i. m. 12. ábra és 29-, 30. tábla. 195. Klein, Ernst: i. m. passim.
