Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)
N. Kiss István: Nagybirtokok árutermelése és külkereskedelme a XVII. századi Magyarországon
A Zrínyieknél, akik egy egész országrész legnagyobb vagyonával és tengeri kikötőkkel rendelkeztek, szinte kézenfekvő volt az export lehetőségeinek megragadása. Korántsem ilyen magától értetődő viszont az export azoknál a területileg sokkal kisebb, de bortermelésre specializálódott főúri gazdaságoknál, amelyeknek ráadásul még közlekedési viszonyai is rosszak, hiszen a kivitel útjai a Kárpát hegység hágóin át vezetnek észak, Lengyelország felé. A kelet-magyarországi szőlővidékek borát a XVI. század második felétől kezdve egyre nagyobb mértékben vitték ki Leng} 7 elországba. Exportra persze a jobb minőségű bor került, a hazai áraknál természetesen jóval drágábban. Ugyanakkor nőtt a belföldi borpiac felvevőképessége is, ami ugyancsak kedvezően befolyásolta az export-árak stabilitását. Rövidesen egész vidékekre jellemző lett a szőlő-monokultúra kialakulása, úri és paraszti gazdaságok ezrei tértek át az árubor termelésére, melynek színe-javát exportálták. Ennek során azok a termelők kerültek fölénybe, akik egyszerre több bort tudtak átadni az export-kereskedőknek. Legtöbb nemesi szőlőbirtokos ugyanis nemcsak termelte, hanem „gyűjtötte" is (adó-bor!) a bort, s így árukészletei révén megkaparinthatta a borexport hasznának túlnyomó többségét. Szeretnénk ezt a folyamatot egy jellemző példának tekinthető mágnás-szőlőbirtoknak, gróf Csáky István tarcali borgazdaságának, konkrét adatain keresztül bemutatni. Tarcal oppidum (mezőváros a Hegyaljának (Submontanum) nevezett és bora révén a 1G. század óta Európa-szerte ismertté vált szőlővidéken, Zemplén megye déli részén feküdt. Eredetileg a tokaji uradalomhoz tartozott és szőlőhegye Tokajéval szomszédos volt. Csáky István 1633—1644-ig tartotta kezében az uradalmat, s egyrészt mint Tarcal földesura, másrészt mint számos majorság szőlőtulajdonosa, jelentős tömegű áru-bor felett rendelkezett. A daliás, de nem valami gazdag főúrból Szendrő várkapitánya, Szepes megye főispánja, majd tárnok-mester (magister tavernicorum) lett és fényes politikai pályafutásában döntő fontosságú szerepet játszott, ha némileg a színfalak mögött is, a tarcali bor. Nem hiába becsülték az egyedül Tarcal mezővárosából álló uradalom értékét 100 000 aranyra. A tarcali gazdaság jövedelmeit eredetük szerint elkülönítve kell tárgyalnunk, mert azokban a földesúri, illetve majorsági eredetű, ctZílZ cl Grundherr schaft, illetve a Gutsherrschaft szerinti bevételek egyidejűleg és összefonódva jelentkeznek. A majorságot, azaz a Magna Curia Tarczaliensis-hez tartozó ingatlan és ingó javakat kezelő „família" igen kicsiny: 1634-ben a provisorral (jószágkormányzó) együtt mindössze 10 személy.' 29 A gazdaság középpontja a városban fekvő nemesi udvarház, 7 fűthető szobával, számos egyéb helyiséggel, gazdasági épülettel. Nagy pincéjében, az 1634. április 15-i leltár szerint 22 boros kád, 328 üres hordó és egy nagy, teljesen felszerelt szőlőprés hever. 30 A tarcali és csobaji (Szabolcs megye) allodiális szántók területe elég szúk. Gabonát rendszeresen vásárol a provisor, hacsak máshonnan nem szállíttat oda a földesúr. Marhát nem nagyon tartanak, a majorsági állattenyésztést a szabolcsi legelőkre csapott juhnyáj és a tarcali sertéskonda képviseli. A gazdálkodás homlokterében az allodiális bortermelés áll. Csupán marhabőr, faggyú (a földesúri mészárszékből) és széna szerepel kisebb tételekkel a pénz-bevételek között. Boron kívül az uradalom gyakorlatilag semmit sem produkál, aminek piaci jelentősége lenne! A tarcali provisor nemcsak a termelésért felelős, hanem a földesúri adók és 29. Provisor, rationista, procurator, vinitor, duo lanii, opilio (számadó-juhász), duo opiliones (fejőjuhász és pásztor) et allodiatrix. OL P 72 Csáky lt. 228 fasc. 69—70. pagina. 30. Az 1641. évi leltár szerint: 69 boros-kád, 515 üres boroshordó és 1700 db hordó tető-, illetve fenéklap.
