Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)

Valkó Arisztid: A solymári vadászkastély

Cserépkancsók, díszes tálak, eszközök töredékei, amelyeket vadász-lakomáknál használtak. Egy aranyozott cserépkorsó kifolyójának darabkája külön is említést érdemel, mivel teljes azonosságot mutat a budai királyi palotában — a legújabb ásatások során előkerült aranyozott cserépedényekkel. E tárgyak Mátyás király asztali készletéhez tartoztak és néhány darabjuk Solymárra is elkerült, nyilván vadászatok során. A lelet bizonyíték a budai udvartartás és a solymári vadászkastély szorosabb kapcsolatára ; a budai és solymári várnagy többször volt ugyanaz a személy (Ráskay Balázs). Puskacsövek, öntött ólom- és vasgolyók. A lövedékek átmérője 10—15 mm. A többféle golyótípus a lőfegyverekkel való vadászatra utal. A vadászkastély védelmére a sokszögletűre kovácsolt szakállas puskák szolgáltak. Ezeknél a csövet a szakáll segítségével akasztották a lőrés szélébe, hogy a rossz és kezdetleges puskapor használata folytán, az elsütésnél fellépő visszarúgó erőt mérsékeljék. Készítés ideje:

aXVI.század eleje. Méretek: hosszúság 890—-1020 mm. Golyók átmérője 25—30 mm. Lószerszám-töredékek, ezek az akkori vadászatoknál is használatos lótartás emlékei. Könnyű és nehéz lovakhoz való kisebb-nagyobb patkók, zabla-típusok, csatok-veretek részei, karikák, alakos szíjvégek, különböző formájú kengyelek, tarajos sarkantyúk; erdei ösvények irtásához használt sarlók, vágóeszközök. Az említett tárgyak mindegyike igen elrozsdásodott állapotban került elő. Állati csoní-maradványok. Vegyesen fordultak elő a különböző használati tárgyak között, s a környéken elejtett és helyben elfogyasztott vadfajokra utalnak. Említést érdemelnek az őz- és szarvasagancs megmunkált darabok, amelyek evőeszköz és szerszámnyélnek, gombnak, karikának szótfűrészelve — maradtak fenn. Vadkan agyarak. Ezek hossza átlagosan 150 mm, amiből az következik, hogy az állatok csak középtermetűek lehettek. Szárnyasvad közül kacsa, liba csontjai ismerhetők fel. Sajnos, a csontok zöme a második világháború alatt jórészt veszendőbe ment, így azokból a vadállomány pontosabb tagozódása ma már alig állítható össze. Megjegyezzük, hogy a csontokat a középkori földmunkálatok során össze-vissza hányták. Kiértékelve a leleteket és a kastélyra vonatkozó történelmi adatokat, lerögzíthetjük azt a tényt, hogy Solymár erdőségeiben a vadászat különböző formáit, nemeit egyaránt gyakorolták. Lamberg Kristóf fővadászmester A solymári vadászkastély birtokosa a mohácsi vész idejében a már szereplő Bakics Pál rác vajda volt. O keveset vadászott a birtokához tartozó erdőkben. A vajdát inkább a török ellen vívott csaták kötötték le, többet volt a harctéren, mint solymári várában. Tspánja Bakay Demeter diák viszont oly szenvedélyes vadász volt, hogy legkevésbé sem törődött a mindjobban fenyegető török veszedelemmel, a vadászást mindennél előbbre valónak tartotta. Hűséges szolgálataiért már 1528-ban megkapta a várkastélyhoz tartozó birtokok egy részét, amely a pilisi erdőkig ért. De ez a nagy terület is kevésnek bizonyult vadászataihoz s ezért nemegyszer jogtalanul lovagolt be a király nyéki vadaskertjébe, s lőtte a vadat. A fővadászmester, Lamberg Kristóf hiába tiltotta meg Bakaynak a vadászatot ezen a környéken, utasításainak csak akkor volt foganata, amikor I. Ferdinánd rendelkezést adott ki ellene. A nyéki vadaskert híre a vadászatot kedvelő Ferdinándnak is felkeltette fi-