Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1965-1966 (Budapest, 1966)
Wellmann Imre: Pestmegye viszálya Pest városával piacra vitt paraszti termelvények körül az 1730-as években
J. Két-három évszázaddal ezelőtt a hús nagyobb szerepet játszott az európai ember táplálkozásában, mint manapság. Fokozott mértékben állt ez Magyarországra, annak is olyan vidékeire nézve, melyeken az állattenyésztés volt túlnyomó. 0 Jellemző erre Pest megye alább idézendő megállapítása, hogy valamire való ember hajlandó a szabott árnál többet is adni, csak hogy hús legyen az asztalán. Még pedig mindenekfölött marhahús — a közfogyasztásban ugyanis ennek jutott messze a legnagyobb jelentőség, mint ahogy a magyar ember állattartásában is hagyományszerűen a szarvasmarhára esett a hangsúly. Borjú- és sertéshússal csupán a módosabbak, elsősorban az uralkodó osztály tagjai éltek, ami pedig a juhhúst illeti, inkább csak — főképp húsvét idején —- a bárányhús jött számításba. Ennek megfelelően a hús kérdésében a marhahús ára jelentette a fő ütközőpontot Pest megye és Pest városa között. Bár Pest a XVIII. század eleje óta vármegyei hatóság alól kivett szabad királyi város volt ismét, az árszabás joga az 1659:71. tc. értelmében a megyéket illette, városokra is kiterjedő hatáskörrel. Az ármegállapítás fontszámra történt, az egyes állatfajokon belül húsfajták (testtájak) szerint nem téve különbséget. A magyar (szürke) marha azonban Pest vármegye részéről egészen más elbírálásban részesült, mint az egyéb, „oláh" és. „rác" névvel jelölt fajták: ez utóbbiak húsát igyekezett egészen kiszorítani a mészárszékekből. A megyét ebben is, csakúgy mint árszabás dolgában, főképp a városlakó és ott — különösen a főtörvényszékek Pestre helyezése (1724) óta peres ügyekben — sűrűn megforduló nemesség olcsó és jó hússal való ellátása vezette; hasonlót írtak elő számára — a katonaság érdekében — a felsőbb rendeletek is. Ebben a vonatkozásban tehát a fogyasztó, nem pedig a termelő szempontját tette magáévá, ami arra vall, hogy a Pest megyei birtokos urak saját gazdasága az 1730-as években ilyen irányban még kevéssé bontakozott, nagyobb számú vágómarhátok még nemigen hajttattak piacra — az pedig kevéssé fájt nekik, hogy a jobbágy mészárosoktól, márkakereskedőktől a hús olcsósága folytán kisebb árat kap eladásra szánt jószágáért. A mészárosok viszont, kik a városokban (s mint az ott csakis földesurat illető jog bérlői, falun is) a húsmérés kizárólagos jogát gyakorolták, 7 mindenképp azért szálltak síkra, hogy a húst drágábban adhassák. S mivel Pesten és Budán a mészáros céh a legtekintélyesebbek közé tartozott, tagjaik szava a két város tanácsában nagy súllyal esett latba. Pest vármegye a húsárakat esztendőnként rendszerint két ízben : tavasszal és ősszel rögzítette 8 , igazodva a lábasjószág árának évközi ingadozásához, ami viszont a rendelkezésre álló takarmány-mennyiségnek, továbbá nem ritkán a pusztító dögvésznek volt a függvénye. Természeti és történeti adottságok — tágas legelők és az éijjátelepülés nyomán csak apránként megszilárduló gazdálkodás — egyképp a szilaj állattartásnak kedveztek Pest környékén, kivált a dél és délkelet felé nyúló síkságon. A településhez közel fekvő, belső legelő jobbára a kezes jószágnak — elsősorban a jármos ökröknek és a borjas teheneknek — volt fenntartva ; már a harmadfű s idősebb tinókat és üszőket, a hizlalásra fogott ökröket és meddő teheneket esztendőn át rideg gulyában, távolabbi, többnyire pusztai legelőkön tartották. A rideg jószág a 6. Ld. Századok 1964, 1272.p. 7. 1733-ban mondta ki Pest város tanácsa a mészáros céh kívánságára, hogy a céhbe nem tartozó polgárok nem vághatnak s házon kívül nem árulhatnak húst, kivéve füstölthúst (a sertéshús kérdése függőben maradt). E határozatot azonban a tanács ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a mészárosok a várost mindenféle jó hússal ellátni kötelesek. Fővárosi Levéltár. Pest levéltára (a továbbiakban: PL). Tanácsülési jegyzőkönyvek (a továbbiakban: Tü.jkv.) 1733 jún. 23, fol. 8v—9. 8. PmL. Közgyűlési jegyzőkönyvek (a továbbiakban: Közgy. jkv.) 1732 aug.18, 522.p.
