Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1965-1966 (Budapest, 1966)
Wellmann Imre: Pestmegye viszálya Pest városával piacra vitt paraszti termelvények körül az 1730-as években
A vármegye azonban nem maradt adós a válasszal. Való igaz — fejtette ki —, hogy az elmúlt két esztendőben 4,5 dénárban állapítottuk meg a marhahús árát, s nyáron sem szállítottuk lejjebb, mert a marha ára sem csökkent. Ezidén azonban másképp alakult a helyzet: a tél egészen tűrhető volt az állattartás szempontjából, s szénát is olcsóbban lehetett szerezni, mint más esztendőben ; ehhez képest a vágómarha is jóval kisebb összegekért cserélt gazdát az ármegállapítást megelőző pesti, kecskeméti, körösi, jászberényi, váci vásárokon. A közgyűlés ennek alapján, a mészárosok érveit is figyelembe véve mondta ki határozatban a 4 dénáros árat. Ugyanennyiért vagy még olcsóbban mérik felvidéki városokban is, pedig azok is erről a vidékről szerzik be a vágni való jószágot. A Pestre-Budára jövő ügyes-bajos emberek, katonatisztek már nemegyszer megállapították, hogy bár az itt vágásra kerülő marha erről a tájról való, húsa itt a fogyasztónak mégis többe kerül. Azokat a próbákat, melyekkel a város a mészárosok ráfizetését bizonygatja, akkor lehetne hitelesnek elfogadni, ha megyei tisztviselők tanúságával történtek volna. A kimutatott veszteség abból adódhatott, hogy amint az árszabás tudomásukra jutott, a mészárosok kiküldték a falvakba embereiket, s ezek legott megadták az első árat, amit az eladó kért az ökrökért. A városban kimérni ők különben sem a drágán vett nehéz vágómarhát szokták, hanem kereskedés céljára veszik és tartják azt. Föltéve mégis, hogy húsvét táján egyik-másik ökrön történetesen nem találták meg számításukat, most már (június elején), amikor mind több és egyre kövéredik a vágni való jószág, ára viszont lejjebb s lejjebb száll, könnyen kárpótolhatják magukat ; a kereskedő tevékenységével velejár, hogy nem minden alkalommal zárul nyereséggel, hanem az egyik időben vagy portékán elért haszon pótolja a másikét. Annál is inkább, mert semmi akadálya, hogy jó meddő teheneket is vágjanak (innen is van a magyarban használatos tehénhús elnevezés), sőt gyakran figyelmeztettük is őket: inkább ilyeneknek a húsát mérjék, semmint oláh ökrökét. 34 Pest megye rendéi azonban nem elégedtek meg a vádaskodás visszaverésével: mindjárt ellentámadásba is mentek árszabásuk megszegői ellen. Hogy a jobb minőségű húst 414 dénáron mérik — hangsúlyozták —, de úgy, hogy azért legyen 4 dénárért is, nem más, mint kijátszása a vármegyei ármegállapításnak; s meg is kérték a Helytartótanácsot: segítse a megyét abban, hogy törvényes hatáskörén ne essék csorba. Hogy az áthágok ellen kilátásba helyezett katonai karhatalom igénybevételére nem került sor, tisztán azon múlt, hogy épp a kérdéses időben zajlott le a tiszántúli (Péró féle) parasztfelkelés. Azt meg lehet érteni, hogy a helyőrség parancsnoka belement a 4% dénáros árba: a katonaságnak nincs más módja, mint naponta a mészárszékről fedezni szükségletét, s jóravaló ember persze hogy megadna nem 4%, de még 6 dénárt, sőt többet is, csak hogy, kivált húsvétkor, marhahús legyen az asztalán. A közjó és a katonaság érdekének azonban az olcsó fogyasztói árak felelnek meg; s szinte minden évben megfigyelhető, hogy a hús árának megállapításakor a város a mészárosok mellé áll, tudatosan magánérdeket képvisel a közérdekkel szemben. 35 A vármegye érvei meggyőzték a Helytartótanácsot. Maga is utalt a számos vásáron nyert általános tapasztalatra, hogy Pest környékén könnyen, olcsón lehet marhát vásárolni, s tartása is kevesebbe kerül, minthogy széna ( !) van bőven. Nemcsak helybenhagyta tehát a marhahús 4 dénáros árát, hanem még meg is intette a várost: óvakodjék a megye mint e téren felügyeleti hatóság limitációjának megszegésétől, s 34.,,... vaccas quoque seu bona sterilia pecora (unde etiam lingva Hungarica tehén hús appellatur) emacillare iidem laniones Budenses et Pesthienses non prohibentur, quin imo, ut potíus pecora sterilia, quam boves Valachicos emaeillent, saepius admoniti fuere." 35. PmL. Közgy. jkv. 1735 jún. 1, 562—63, 569—74.p.
