Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1964 (Budapest, 1964)

Dr. Kralovánszky Alán: Szarvasmarha-temetkezés a honfoglalás korából

felé halad. Borjúnk teljesen ebben az irányban fekszik! Éppen ezért fontosnak tartjuk azt az adatot, hogy Sarkelben a 84 pár borjú mellső lábcsontokat rejtő gödör a magas plató legnyugatibb pontján, a vár nyugati saroktornyánál volt elásva.15 Ez a párhuzam még szorosabbá teszi a két jelenség közti kapcsolatot.

4. Az eddig elmondottak alapján már is sejthető, hogy valami igen komoly, s kötött szabályú jelenséggel állunk szemben. A feloldási lehetőség több irányban is lehetséges:

a) Meghatározott helyen és módon eltemetett állat rendkívüli szerepet kellett hogy betöltsön az „Öt" tisztelő közösség életében. Szándékosan használtuk a személyes névmást, mivel véleményünk szerint e tisztelet nem közvetlenül az állatnak, hanem a benne megszemélyesített nemzetségi ősnek szól. Ha ugyanis azt tételezzük fel, hogy a fiatal szarvasmarha totemállat a közösség mitikus eredetének fontos szereplője, akkor érthetővé válnék, hogy miért temették el temetőjükben. E feltételezés kapcsán arra gondolunk, hogy az őst jelképező fiatal szarvasmarha feláldozásával és eltemetésével kezdték el a közösség tagjai új hazájukban az új életet. A mellső lábak megcsonkításával mágikus úton megkötötték az ős szellemét, hogy utódait - a leendő halottakat - óvja és őrizze. Természetes, hogy úgy temették el, mint a közösséghez tartozó embereket, hiszen az állat egyben az ősük is. így talán érthető, hogy miért nincs a tinó sírjától nyugatabbra további embersír. Mert az Ös előtt nem lehet más élőlény, hiszen Ö a kezdet. Ennek alapján viszont feltétlenül az a következtetés vonható le, hogy a temető legelső temetkezése a tinóé volt, amely abszolút időben kifejezve, s az egész temető jellegét figyelembe véve, a IX-X. század fordulóját jelenti.

b) Lehetséges, hogy a tinó jelképes emberáldozat. Ismeretes, hogy a régi népeknél a közösség feje mágikus úton egyesítette önmagában a rábízott közösség és annak vagyonának termékenységét, jólétét, biztonságát. Termé- ketlenségi korának elérésekor, vagy új haza elfoglalásakor feláldozták. Krónikás hagyományunkból tudjuk, hogy Álmos vezér is „Erdőelvén megöletett, ugyanis nem mehetett be Pannóniába"16. A szakrális királygyilkossághoz hasonlóan lehet, hogy alacsonyabb társadalmi szinten is előfordulhatott ilyen, az egyes tradicionálisabb hitű népcsoportoknál, mégpedig jelképes formában. Esetünkben ez azért is felvethető, mert a fiatal szarvasmarha = tinó, azonos volt a névadó nemzetségfő vagy nagycsaládfő nevével, tehát a névmágia törvénye alapján a kettő egy és ugyanaz17.

c) Lehetséges, hogy a tinó, illetve a szarvasmarha az őt feláldozó közösség gazdasági életében vitt fontos szerepet és egyszerűen az új hazába költözés alkalmával, feláldozásával kívánták gazdasági helyeztüket, vagyonukat ily módon biztosítani.18 S mivel áldozati állat, a temetőben került eltemetésre. Ebben az esetben a kultuszhely és a temetkezési hely azonos lehetett.

d) Lehet, hogy általában az ősök tiszteletére hozott áldozatról van csupán szó.19 Ebben az esetben külön magyarázatra szorul a levágott lábfejek kérdése. ■

e) Lehet, hogy a fiatal szarvasmarha csak pótáldozati állat, valamilyen nais Artamonov M. I,, i. m. 10., 3. kép.

16 Szentpétery E., Scriptores rerum Hungaricum I (1937) 287

17 E kérdést részletesen tárgyalja László Gy., Honfoglaló magyar nép élete. Bp. 1944. 232-240. 456-266.

IS Ebert M., Reallexikon der Vorgeschichte. Berlin XI (1927-28) 142; N ehr ing A., Studien zur indogermanischen Kultur und Urheimat. Wiener Beiträge zur Kulturgeschichte und Lingustik. IV. (1936) 198.

19 Barna F., A votjákok pogány vallásáról. Bp. 1885 1-33; László Gy., A népvándorlás lovas népeinek ősvallása. Kolozsvár 1946. 41; Gumiljev L. N.. Chunnu. Moszkva, 1960. 1-291,

Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1964

177