Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1964 (Budapest, 1964)
Balassa Iván: Kezdetleges gabonatisztító eljárások
A szórást a nyomtatás helyén, a szérűn végezték. Előfordult azonban az is, hogy benn az udvarban nyomtattak és itt a házak között, ritkábban volt szél mint kinn a földeiken vagy éppen a falu alatt. Ha már hiába vártak a szélre, akkor a garmadát szekérre pakolták és kivitték a falu alá, ahol valami halom oldalában vagy aljában előbb kerekedett egy kis szórásra alkalmas szél.20 Vajkai Aurél Szentgálról közli ennek az eljárásnak egy érdekes változatát. Itt ugyanis a falu szélére kiszállított gabonát, nem a földről, hanem egyenesen a szekérről szórták, egyébként a szórás menete megegyezett az általánosan ismert eljárással.21 A garmadába tolt polyvás szemet általában a szabadban tárolták, ha eső mutatkozott, akkor dobtak rá egy kis szalmát. Csak helyenként fordul az elő (pl. Mezőkövesd, Tard), hogy a garmadát külön erre a célra épített színben helyezték el és ott tartották, míg szórásra alkalmas szél nem mutatkozott. Amennyiben a szérűn szórtak, azt előre felseperték, ha a talaj felrepedezett, feltáskásodott, akkor kijavították, hogy a tiszta szemet a további piszkolódás- tól megmentsék.22 A szóró ember a garmada mellé állt, ha nagyobb szél fújt, akkor többet, ha gyengébb szél fújt, akkor kevesebbet merített a lapáttal és azt félkör alakban a széllel szemben felszórta. A szemet a gereblye fokával, villával állandóan dúrták a garmadából elébe, hogy neki ne kelljen álltó helyéből elmozdulnia. Búzát és rozsot nagyobb szélben is lehetett szórni, de az árpára, különösképpen pedig a zabra nagyon kellett vigyázni, mert a túlságosan is erős szél a szeméttel együtt azt is könnyen elsodorhatta. A szórásnak az Alföld nagy gabonaközpontjaiban egészen finom rendszere alakult ki. Ez nemcsak abban nyilatkozott meg, hogy a szél erejének megfelelően más és más lapátot használtak, hanem az osztályozás differenciáltságában is. A szórást Hódmezővásárhelyről a következőképpen írja le Győrffy István: „Minél súlyosabb a szem (első szem), annál kevésbé bir vele a szél, tehát a tiszta szérűn a szél iránya felé messze esik le. Ahol a második szem végződik, ott van a févalj, melyet egy, a szérűbe vert cövek jelöl. Itt hull le az ocsú. Ezen túl száll le a polyva. Hódmezővásárhelyen ezt is két részre szakítják. A févalj felőli részt fellapátolják, mert ebben még esetleg akad búza. A távolabbi rész a színpolyva, ebben már nincs szem. A polyván túl már csak lángó vagy láng- péva száll, melyet agyaggal keverve finomabb tapasztóanyag készítésére használnak ”.23 A jó szóró a magot szélesre terítette, félkör alakban való húzást jól elnyújtotta. A szabadszérűn ennek térbeli korlátjai nem voltak.24 A szóráshoz, nem számítva azt, aki a szóró keze alá tolta a szemet, még két ember kellett. Az egyik hosszú nyelű nyírfaágból készült felező seprűvel a tiszta búzáról a lassan alászálló szemetet leseperte. A másik sűrűfogú ge- reblyével dolgozott, mellyel a második mag végéről igyekezett a szemetet eltávolítani. Ez ott állt, ahova a szemét legnagyobb része hullott, ezért fejére védekezésül zsákot húzott. A szórás legrészletesebb leírásával a Békés megyei Kardoskútról rendelkezünk.25 Itt az első szórás után, még további eljárás következett. A tiszta búzát lapát segítségével kiszelelték. A búza elé egy ponyvát terítettek és annak szórták neki a szemet. Az aljat is újra felszórták. Mivel ebben nagyon sok volt a szemét, ezért ebből csak keveset lehetett meríteni, mert a felező máskü20 GyÖriíy István i. m. 40.; Tiszacsege K. Kovács Péter szíves közlése. 21 Vajkai Aurél i. m. 104, 22 Balassa Iván, A debreceni cívis földművelésének munkameneté és műszókincse. 45. Debrecen 1940. 23 Györtiy István i. m. 40. 24 Seemayer Vilmos, Pajtáskertek Nemespátrón. NÉ. 27 (1935), 42. 25 Nagy Gyula i. m. 509-511.; Nagy Gyula, Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán. 81-83. 46
