Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1964 (Budapest, 1964)
Dr. Szabó Miklós: Berzsenyi Dániel, a mezei szorgalom némely akadályairól
közé sorolhatjuk, akik elsők között ismerték fel, hogy a tanulatlan, elégedetlen, elcsigázott jobbágy ingyenmunkája a leghaszontalanabb, a legdrágább munka. A durva bánás a jobbágyokkal с. IX. fejezetben a jobbágyság tarthatatlan helyzetével, sorsuk javításával külön is foglalkozik, mivel, mint olvasható, felháborította, hogy a jobbágyokkal sok földesúr embertelenül bánik, „hogy néha a legcsekélyebb tisztviselők vagy uracskák is a népnek semmi becsületet nem adnak, hanem azokkal szabadon gorombáskodnak". Kifejti, hogy.- „lehet az embernek parancsolni, de nem azt lealacsonyítani, mert a szegényt megvetni és gorombasággal illetni senkinek oka, joga nincs". Talán itt, a jobbágyok sorsának tárgyalásánál nyilvánul meg először és tisztán Berzsenyi emberiessége, haladó, illetve szociális felfogása, ami azonban még korántsem jelenthette e fontos kérdés radikális rendezését. Az akadályok, a hibák során tanulmánya falusi faépületek és azok sűrűsége с. X. fejezetében a falusi építkezés helytelenségeit tárgyalja. Megállapítja, hogy „földművelőink épületei felette rosszak, azokat szünet nélkül tatarozni és újra meg újra építeni kell", de kitér a falu tűzfészek-voltára is. A megoldással kapcsolatban Berzsenyinél előtérbe kerül a közösségi gondolat, amikor a székely kaláka-rendszerre utal, melynél, mint írja: ha a gazda építeni akar, vendégséget ád és az egész község egyesült erővel, egyszerre felépíti annak házát. Egy ilyen „bölcs szokástól" sokat vár Berzsenyi, már azért is, mert, mint írja: „a nép összetartásra és egymásnak gyámolására szoknék". Célszerűbb, egészségesebb falusi építkezést kíván, amelynek olvasásakor önkéntelenül is Tessedik falurendező munkássága jut az eszünkbe. A hibák további felsorolásánál a XI. fejezetben a céltalan szőlőszaporításról szól. A minőségi szempontok biztosítása végett a szőlőtermelést Berzsenyi csak az arra alkalmas helyeken kívánta látni. Ezt a kérdést Berzsenyi bizonyára azért tárgyalta, „mivel a szőlő honunk áldott földjének egyik legnemesebb terméke" s mert a szőlészet, borászat, mint tudjuk, őt közelről érintette. Mint jeles szőlősgazda, kitért Berzsenyi e fejezetben az általa „legbizonyosb és legnagyobb termékenységű" s így igen ajánlatos olasz lugasoló-szőlőművelési mód ismertetésére is. A vásárok és egyéb henyenapok с. XII. fejezetben rámutat arra, hogy: „temérdek néperőt emésztenek meg nálunk csak maguk a mi számtalan vásáraink". Ezek szerinte is hasznosak, szükségesek ugyan, de, mivel gyakran napokra szólnak, kihangsúlyozza, hogy: „egy földművelő népnek gyakran egykét naptól függ az egész esztendő szerencséje”. Ebben a megállapításban lehet ugyan igazság, de túlzásnak látszik, hogy egy pár „henye-nap" a gazdasági év eredményét, akár a jobbágy világban is, annyira befolyásolhatta volna. Ezek után következik Berzsenyi agrártanulmányának legérdekesebb s a közös szövetkezeti jellegű munka, illetve a társasgazdálkodás gondolatának felvetésével kapcsolatban a legidőszerűbb része, a XIII. fejezet, melynek hiányos népszerközet címet adta. Ebben kifejti Berzsenyi, hogy: „A mezei szorgalomnak és a népboldogságnak egyik legelsőbb, legáldozatosabb veszélye az, hogy a nép megoszlik, magát és erejét nem egyesíti, hanem inkább minden ember különvál, mindenik magára hagyatik és mindenik a maga gyarló esze, vagy többnyire esztelensége szerint üti-véti az emberiség legfontosabb és legnehezebb mesterségét, a mezei gazdaságot. Pedig én azt hiszem, hogy mind a mezei szorgalmat, mind az egész népboldogságot csak úgy lehetne legfőbb tetőre emelni, ha a mezei gazdaságot nem egyes gyarló emberek, hanem oly 234
