Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1964 (Budapest, 1964)
Patay Árpád: Két ősi szőlőmetszőkés-típus és annak későbbi előfordulása a Dunántúlon
met meghagyva le lehet metszeni. A tőkefej elszáradt részeit pedig ugyanazzal a szerszámmal, de annak fokán levő baltával a hosszú nyél végét megfogva le lehet vágni. Kopaszmetszéses fejművelés jellemzői: 1. Nem kíván szaktudást 2. A tőke megterhelése kicsi 3. A termőfelület a talaj közelében van 4. Az idős részek aránya kicsi 5. E művelésre nem minden fajta alkalmas 6. Könnyen takarható26 Adataink alapján egy ugyanazon típusba, különböző korú leletek találhatók. Ez azt bizonyítja, hogy a típusok hosszú évszázadokon keresztül tovább élnek. Ezt támasztja alá az is, hogy a két közölt típust meghatározó tőke-művelésmód a Dunántúl területén még az 1860-as években is az összes szőlőterülethez viszonyítva mintegy 48% volt.27 A két szőlőmetszőkés típus közül az egyenes pofás baltájú primitívebbnek látszik, mint a szélesedő pofás, amelyről alakjánál fogva feltételezhető, hogy már több munkafolyamat elvégzésére, így oltásra is használhatták. Mindez még további vizsgálatokat igényel, mert a rendelkezésre álló anyag ma még feltételezésnél többet nem enged meg, mint ahogy a két szőlőmetszőkés eredete sem tisztázható megnyugtatóan. A két típus régészeti párhuzamait a külföldi anyagban keresve, megvizsgáltuk a rendelkezésünkre álló adatok alapján a külföldön közölt ókori szőlő metszőkéseket. A csak húzvametszésre alkalmas egyenes és szélesedő pofás baltájú szőlőmetszőkés típusainkkal azonos fomájú metszőkések ókori párhuzamait a külföldi anyagban nem találjuk. A két típuscsoportba tartozó metszőkések néprajzi párhuzamai azonban megtalálhatók a Dunántúlon. A paraszti metszőkések néprajzi vizsgálata során Vincze István szintén egy húzvametszésre alkalmas baltás metszőkés típust ír le „Balatonvidéki típus” néven. Megállapítja, hogy„Janko erre a vidékre vonatkozó leírásában28 találunk utalásokat, bár az adott leírással ellentétben az eszköz formai adottságaiból következően inkább húzvametszésre alkalmas, így kevéssé az igényesebb tolva- metszésre s kerek metszfelület kialakítására.” Ezen megállapítás helytállósága könnyen bizonyítható, ha figyelembe vesz- szük, hogy Schams a múlt században közölt egy ettől eltérő, vagyis húzva- és tolvametszésre egyaránt alkalmas metszőkést (17. kép) aminek részletes leírását az alábbiak szerint adja:29 „A szőlővessző metszése vízszintesen történik, és pedig a következő módon. A munkás úgy veszi a jobb kezébe a kést, hogy a nyél belefeküdjön és a vágásnál a külső végével a kéz hüvelykpárnájára támaszkodik, a hüvelykújj azonban a kés fokának támasztékul szolgál. A bal kezével megfogja a szőlővesszőt a vágás helye felett, azt kifelé hajtja, a kést megközelítően két vonal- nyira helyezi a termőrügy fölé és egy gyors előre irányuló nyomással, a pengének a-val jelölt egyenes részével egyenletesen vágja keresztül a vesszőt. 26 Csepregi P., i. m. 66. o. 69-71. o. 27 Keleti K., Magyarország szőlészeti statisztikája 1860-1873. Bp. 1875. 89. o. 28 Vincze István, i. m. 78-80. o. Feltételezését, hogy a Balaton melléki típusban a baltás archeológiái leletek emlékét kereshetjük, az általunk közölt két típus elemzése bizonyítja. 29 Schams F., i. m. 58-59. o. 19 7
