Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)

Barbarits Lajos: A tömegoktatás agrármuzeológiai módszerei

mányos, technikai tartalmú múzeumok oktató módszereire. Nem volt kivétel az 1896-ban alapított Mezőgazdasági Múzeum sem. Zsúfolt termeiben ott volt az akkori magyar mezőgazdaság minden aktuális termelési, üzemgazdasági, statisztikai, gazdaságtörténeti eredménye, de hiányzott a termelés menetének, az összefüggések meggyőző, logikai egymásutánjának érzékeltetése. Mindettől függetlenül rengeteg volt a benne összehalmozott tárgyi ismeretanyag, s ha didaktikai módszerei kialakulatlanok voltak is, feladatának ismerte el a múzeumalapító Darányi Ignác földművelésügyi miniszter klasszikusan megfogalmazott útmutatását, amely szerint „ezen Mezőgazdasági Múzeumnak nem szabad befejezett művet képeznie, annak a haladó idővel fejlődnie és haladnia kell, annak a mezőgazdaság vívmányait is mindenkor képviselnie kell és fel kell mutatnia". Ebben a mondatban a hat és fél évtized óta fejlődő agrármuzeológia csírái rejtőznek. A század végén feltornyosult agrárválságban a feudális hagyományok birkóztak a nagybirtokra is bevonult üzleti konkurrencia új szellemével. E kettő között kereste helyét a múzeumi oktató munka, amely azonkívül is többfelé szolgált, mert feladata volt fokozni az agrárműveltséget, kirakat-gazdagság mutogatásával elterelni a figyelmet a gazdasági válságról, de feladata volt az is, hogy ország-világ előtt dokumentálja a magyar mezőgazdaság különféle ágazatainak versenyképességét a tőkés piacokon. Társadalmi, gazdasági ellentétek zűrzavarában ültették el az agrármuzeológia csíráit. A történelmi körülmények a későbbiekben sem kedveztek gyors kifejlődésének, hiszen egyes időszakokban a kultúrintézmények élete is nagymértékben megbénult. Az ellentéteket a szocialista kultúrpolitika oldotta fel, biztosította a múzeumi tanító feladatokhoz szükséges didaktikai és pedagógiai szemléletet és az agrármuzeológiai oktató-nevelő módszerek erőteljesebb ütemű fejlesztésének feltételeit. A módszertani monizmus helyett, amely mindenkit mindenre azonos módszerekkel akart megtanítani, állást foglalt az alkalmazandó didaktikai módszerek sokfélesége mellett, a körülményektől, tárgytól, helytől és egyebektől függő, tehát dialektikus csoportosítás mellett. Az agrármuzeológia is erre az elvre építi fel oktató tevékenységét, és elfogadja Makarenko véleményét, amely szerint „semmiféle eszközt nem ismerhetünk el sem jónak, sem rossznak, hogyha más eszközöktől, az egész rendszertől, a nevelőhatások összességétől függetlenítve vizsgáljuk."* Kiállítás, nyomtatott betű, élőszó, film, természeti megfigyelés, laboratóriumi munka és sok egyéb belefér az agrármuzeológia módszertanába, külön-külön vagy szükség és lehetőség szerinti kombinációban. A módszer megválasztásához tudni kell, hogy az függ az oktatás tartalmának megváltozásától, amit rendszerint a pedagógiai célokban való változások idéznek elő. A pedagógiai cél a társadalom átalakulásának időszakában újul meg. A MÜZEUMI OKTATÓ MUNKA KÜLÖNFÉLE FORMAI 1. Kiállítások Magyarországon a kultúrforradalom kezdeti hatására megszületett 1949. évi 13. sz. törvényerejű rendelet hangsúlyozza, hogy a múzeumoknak a tömegoktatás, a társadalmi nevelés eszközeivé kell válniuk. Ezt a célkitűzést minden múzeum a maga módján éri el. A Mezőgazdasági Múzeum az agrármuzeológia el3 Makarenko Művei V. Bp. 1955. 103. old. (Idézi Nagy Sándor: Az oktatás elmélete. Bp. 1960. 159. old.)