Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)

Imre Gyula: Tótszentmárton a fejlődés útján

TÓTSZENTMÁRTON A FEJLŐDÉS ÚTJÁN IMRE GYULA, a múzeum munkatársa A Földművelésügyi Minisztérium 1961 tavaszán szakembereket küldött ki több hónapos munkára egyes termelőszövetkezetek gazdálkodásának előmozdítására. Ebben a jelentős feladatban a Mezőgazdasági Múzeum dolgozói közül is többen részt vettek. A jelen tanulmány szerzője a Zala megyei tótszentmártoni „Felszabadulás" Mezőgazdasági Termelőszövetkezethez került szakmai tanácsadónak. Hosszabb otttartózkodása alatt alkalma volt a község múltját és jelenét tanulmányozni. A következőkben erre vonatkozó adatait, megfigyeléseit teszi közzé. A Zala megyei Tótszentmárton község Nagykanizsától délnyugati irányban 18 km távolságra fekszik, a Murától 3 km-nyire. Területe 1817 kh, lakosságának száma 1960-ban 1242 fő volt (609 férfi, 633 nő), népsűrűsége 122,2. Növényföldrajzilag már az Alpok előteréhez tartozik; a falu kertjeiben, szőlőhegyén szelídgesztenye is díszlik (15). Szántóföldjeinek nagyobb része valamikor erdő volt. Ezt bizonyítja a községi határ egyes tagjainak mai elnevezése is, mint bükkös (bukevie), tölgyes (hraszticsie), cserjés (cerje), farkaserdő (vocsilog) stb. A tótszentmártoni határ talaja középkötött, egyes helyeken kötött, mészszegény, savanyú talaj. Az egész vidék időjárására befolyással van az Alpok és az Adriai-tenger közelsége. Csapadékban ez a dél-zalai terület általában gazdagnak mondható: az esőt többnyire délről vagy délnyugatról kapja. E természeti adottságok ellenére Tótszentmárton Magyarország egyik legszegényebb községe volt a múltban, még ma is kis hely, de története elég érdekes. Először a zágrábi püspökség 1321-ből való feljegyzésében találunk utalást Villa S. Martin elnevezés alatt Szentmárton községre, ahol azután 1362-ben templomot emeltek Szent Márton tiszteletére. A község 1364-ben a veszprémi püspökség szepetneki birtokán „hatalmaskodó" Szentmártoni Henrik, majd örökösei, János és ennek fia László, birtokában volt. Ezután a veszprémi püspök birtoka lett, aki a községet Kanizsai János esztergomi érsekkel elcserélte. A XV. század második felében a szentmártoni birtokok egy része ismét gazdát cserélt, 1469-ben már a Laki Kaczor családot találjuk ott. Egy 1487-ben kelt okmány szerint Kaczor György és Péter elismerték, hogy az egész szentmártoni birtok, nevezetesen Szegede, Kislagd, Vente, Bikalja, Jánóc, Perenye, Basafalva, Csornoka és még több más puszta fele Szentmártoni Hermáni Lászlót, ennek anyját, Ilonát és Szentmártoni Hermáni Jánost illeti meg, mint törvényes örökösöket (8).