Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)
Dr. Martha Zsuzsanna: A magyar tyúk nemesítésének első időszaka
tarajú, fehér színű wyandotte-ot használták a magyar tyúk nemesítésére, de annak szerepe eltörpült az említett fajtáké mellett. Faj baromfi-importunk az első világháború kitöréséig tartott és főként fejlettebb — féléves, egyéves — tenyészállatok behozatalára szorítkozott, minthogy ezeknek vasúti szállítása nem okozott nehézséget. Tenyésztőjások importálása ritkábban fordult elő, ez ebben az időben rendszerint még kapcsolatos volt egyes tenyésztők külföldi utazásaival. Naposcsibéknek nagy távolságra való szállítását csak a 'repülőtechnika fejlődése tette lehetővé jóval később. A XX. század harmadik évtizedétől kezdve nálunk is nagy jelentőséghez jutott rhode island redet és leghornt az első világháború előtt még nem vették igénybe a magyar tyúk-köztenyésztés javítására. Utóbb ezt a két fajtát tisztavérben is kiterjedten tenyésztették Magyarországon, s a rhode island rednek a magyar tyúk keresztezéses nemesítésénél történő felhasználása valamennyi említett fajtáét felülmúlta. 2. Nemesítés tisztavérben Az említettek és még többen fajtaátalakító keresztezéssel próbáltak parlagi tyúkunkból a gazdasági célnak jobban megfelelő fajtát kialakítani. Más lelkes tenyésztők viszont tisztavérben, rendszeres tenyészkiválasztással igyekezték a parlagi tyúk nemesebb vérvonalait szelektálni, azt az önálló magyar fajta színvonalára kitenyészteni. Az ő fellépésük mintegy visszahatás is volt az importált tyúkfajták szertelen és rendszertelen terjesztésével szemben. Az első tenyésztő, aki hivatottan kezdte a magyar parlagi tyúkot tisztavérben nemesíteni, Szalay János szolnoki állattenyésztési felügyelő volt. A kendermagos színváltozat nemesítését tűzte ki céljául. 1890-ben négy kifogástalan külsejű, kendermagos színű tojót és egy ugyanolyan kakast szerzett Abaúj megye két olyan tenyészetéből, ahol még sohasem tartottak külföldi eredetű tyúkot. Ezeket négy évig tartotta tenyésztésben és ivadékaikkal is párosította őket, így a legszorosabb rokontenyésztéstől sem tartózkodott. (Az első 12 év alatt mindössze kétszer használt idegen parlagi kakast vérfrissítésre.) Szigorúan selejtezett, csak azokat az egyedeket hagyta meg továbbtenyésztésre, amelyek kitűnő tojóktól származtak, s amelyeknek alakja és színe kifogástalan, termete a legjobban fejlett volt. Kicsiny, de értékes állományában négy év alatt elérte azt, hogy az utódok kezdeti 38 százalékos kendermagos színaránya 96 százalékosra, az évi 91 darabos tojásátlag 102 darabra emelkedett, a tojások súlya pedig átlagban 10 grammal nőtt (19) (40). Tizenkét évi céltudatos tenyésztési munkával Szalay elérte a teljes színbeli egyöntetűséget. A kakasok eleinte sötét kendermagosak, a tojók színe pedig még sötétebb kendermagos volt. Az ilyen színű szülőktől nem ritkán fekete utódok is származtak. Ezért Szalay az egész tenyészetet fokozatosan világosabb színűvé alakította át. A kendermagos szín állandósítása közben mindig ügyelt arra, hogy nagytestű állatokat hagyjon meg „magnak", valamint arra is, hogy csak a legnagyobb tojásokat keltesse ki. Különös gondot fordított arra, hogy még közepesen jó tojók se kerüljenek tenyésztésbe. A csőr, a láb és a bőr színét az abban az időben kedvelt fehér színűvé, a tojás héját pedig barnává kívánta tenni. Ebben a törekvésében a véletlen volt segítségére: akadt egy fehér csőrű, lábú és bőrű kakasa és néhány barna héjú tojást tojó tyúkja. Ezeknek felhasználásával és következetes
