Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)

Barbarits Lajos: A tömegoktatás agrármuzeológiai módszerei

Társadalmi szükségesség erejével jelentkezett a politechnikai elv a muzeológiában. Amikor Lenin 1920-ban lándzsát tört a politechnikai oktatásra való haladéktalan áttérés mellett,

1 egyben kijelölte a kezdő lépéseket is, és azok között az egyik: múzeumokat létesíteni a politechnikai oktatás gyakorlati tárgyköreiben. „Rendkívül fontos dolog"-nak tartja, hogy „azonnal, okvetlenül, mindenki" megszerezze az általános műveltséget és a politechnikai minimumot. Egyben megszabja azt is, hogy ennek a minimumnak elengedhetetlen tartozéka a mezőgazdaság bizonyos alapfogalmainak ismerete. A közműveltségi múzeumokra is feladatokat ró a múzeumi funkciók ilyetén értelmezése, még inkább a nyilvános szakmai gyűjteményekre. A múzeumoknak a politechnikai oktatásba való bekapcsolódása siettetni tudja annak az embertípusnak kialakítását, aki számára nem ismeretlen és nem érdektelen terület a termelőmunka, és aki nemcsak megbámulja a technika „csodáit", hanem együtt él, együtt fejlődik is azokkal. Ez a fejlődés szükséges a szocialista társadalom építéséhez, a fizikai és szellemi munka értékelése körüli ellentmondások megszüntetéséhez. Amikor a politechnikai ismeretterjesztésre alkalmas múzeum feltárja a fizikai és értelmiségi munka sokféle egymásrahatását, a testi és szellemi erők összefüggéseit, voltaképpen kiegyenlítőként is szerepel a foglalkozási elkülönülés miatt még fennálló egyensúlyi problémák között. DOGMATIKUS ÉS SZEMLÉLTETŐ OKTATÁS Világviszonylatban még ma sem egyértelműen megválaszolt kérdés, hogy mi az elsőrendű múzeumi feladat. Egyik felfogás szerint a gyűjtés és tudományos feldolgozás, s mellettük másod- vagy harmadrendű szerepe van a kiállítások útján történő oktatásnak. Az utóbbi időben viszont tért hódít az a felfogás — ezt vallja magáénak az agrármuzeológia is —, amely szerint a gyűjtésnek, a tudományos munkának elsősorban az adja meg az ériékét, hogy mennyi benne a társadalom számára didaktikai, pedagógiai értelemben hasznosítható. Nem rövid és nem könnyű út vezetett idáig. A tanító munka alapelvei, módszerei a társadalmi formák függvényeként változnak. A tőkés társadalom még ismeri és alkalmazza a dogmatikus oktatás feudális csökevényét, a magyarázat és mérlegelés nélküli tudomásul vétel oktatási elvét. Ennek mechanikus módszereit (iskolában a magolást, múzeumban az egymás mellé helyezett tárgyak egyszerű mutogatását) szívesen alkalmazták később is a felvilágosodás révén terjedő materialista filozófia ellenszeréül, nehogy a materializmus a felvilágosodó polgárság világfelfogásának, történeti fejlődésének archimedesi pontjává jegecesedjék. A tőkés szemléletre épülő társadalom keletkezése idején a múzeum is, mint általában a közoktatás minden területe, az akkori uralkodó osztály ideológiáját tükrözte. Ennek a kornak múzeumai az egyszerű közlés elvén épültek fel, legfeljebb az érdekesség módszeri követelményéig jutottak el, vagyis előszeretettel gyűjtöttek ritkaságokat, kuriózumokat, és a bemutatott tárgyaknak csak a fejlődés menetétől, dialektikus összefüggésektől független létezéséről tudósítottak. A haladó burzsoázia viszont a természettudományos szemlélettel és tárgyi szemléltetéssel alátámasztott ismeretterjesztést tűzte ki célul. Ilyen alapon már ki lehetett volna építeni a múzeumokat a tömegméretű szemléltető oktatás intézmé1 Marx, Engels, Lenin, Sztálin: A nevelésről. Bp. 1955. 374. old. 2* — 9 19