Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)

Dr. Iványi Béla: Adatok a magyar halászat történetéhez

17. Vörösmart (Baranya vármegye), vegyes céh, több mint 30-féle iparossal, 1843. 18. Vukovár, vegyes céh, melyben 35-féle ipar van együtt, 1832. ERDÉLY 1. Kolosvár, halászcéh, 1721. Áttekintve a halászcéhek és főleg a halászokat is befoglaló céhek névsorát, fel kell tűnjön, hogy közülük a legrégibb alapítású a komáromi, az egyetlen céh a Szádeczky-féle kimutatásban, melynek privilégiuma a XVII. század végéről való, azután van még három magyarországi és egy erdélyi XVIII. századi alapítású halászcéh, a többi pedig mind XIX. századi alapítás, és sok olyan nominális halászcéh is van a fent felsoroltak közt, mely 30—35 más céhhel van elegyítve, és természetesen ma már nem tudjuk megállapítani, hogy eme vegyes céhek közt a halászoknak milyen szerepük és jelentőségük volt. így tehát a fent említett keszthelyi halászcéh elég régi, mert ez már úgy látszik a XVII. század végén, sőt talán már előbb is működött, mert 1689. február 3-án Mihály fai Mihály levelet ír Batthyány I. Ádámhoz, melyben jelzi, hogy: „Az Nagyságod parancsoltva szerént küldöttem föl Nagyságodnak Keszthelyrül hozatott halból: Harcsát nro 1, posárt nro 6, fogast nro 4, csukát nro 2, melylyeket meg másálván, nyom libras 130." írja továbbá, hogy van itt neki 500 font harcsája is és „Petres György uramat minden órában várom Keszthelyrül az hallal, mellyel megh érkezvén azzal edgyütt ezen öt mását nagyságod parancsolattya szerént Graeczben fogom küldeni eladni" (4). Petres György ugyancsak Batthyány I. Ádámnak 1689. február 9-én írja, hogy: „Keszthelen halat az időnek keménysége s mind az szelek miat ekkorigh nem foghattanak, én megh hadtam érteni Kelemen Mártonnak, hogj nagyságodnak sok pénziben állott az háló, örömest tudná nagyságod, ki vészi hasznát; úgy tudom mast már érette lesznek az lágyab idővel" (5). A keszthelyi halászcéh működéséről egyébként nem sokat tudunk, de annyi tény, hogy a céh a XVIII. század végén még áll, mert 1798. december 7-én a keszthelyi halászcéh nehezményezi, hogy mind a Festetics uraságnak, mind pedig a Tisztségnek „3 krajczárért kelletik contractus mellett a halat beadni, midőn másoknak öt-hat krajczárokon fonttyát adogattyák" (6). Meg kell itt még említenünk, hogy a XVIII. század végén virágzásnak induló Hévízen is, a meleg vizű tóban volt halászat, melynek 1792-ben évi bére egy forint volt. Ügy látszik azonban, hogy a fürdő fellendülésével együtt a hévízi halászat is lépést tartott, mert 1795-ben a hévízi halászatért Szent Andrási Mándli András már évi 2 frt bért fizet, de 1799-ben a hévízi halászok a Festetics uradalommal contractust kötnek (7). A fent felsorolt és a céhekkel összefüggő tünetek mind azt látszanak bizonyítani, hogy a magyar halász nem szívesen állott be céhbe, s a jegyzékből megállapíthatjuk, hogy a XIX. század első felében főleg a Duna mentén és ott keletkeznek halászcéhek, ahol a török a magyarságot kiirtotta s ahol ennek helyére német elem került, s így a Szádeczky-féle céhjegyzék szinte megerősítette Hermannak azt a megállapítását, hogy: „Igazi magyar halász, aki ősi szerszámát, ősi módon, patriarchális össze állásban, tehát ősi bokorban, kötésben vagy felekezetben űzi mesterségét, megbizonyíthatólag soha czéhes és soha jobbágy nem volt" (8). És helyesen jegyzi meg Herman, hogy: „A czéh ott ter-