Technikatörténeti szemle 19. (1992)

TANULMÁNYOK - Pereházy Károly: A kovácsoltvas-művesség technikája és eredményei a plasztika műfajában

anyagból kifejteni a figurális ornamentikát. A vastuskó szoborrá formálásának művelete azonos a kőfaragóéval, aki vésővel és kalapáccsal fejti ki a kőtömbből a szobrot. A művészi kovácsolást végző mester is ezt teszi. Előbb agyagból vfgy viaszból minta készül, majd vágóval és kalapáccsal alakítja a vastuskót a kívánt formára. Ha nagyobb felületet szükséges melyen lefaragni, akkor előbb árkokat vés egymás mellé (párhuzamos rovátkákat vág) a felületbe, és utána a rovátkák közül kiemelkedő anyagot laposvágóval távolítja el. Hogy a faragott felület megfelelő legyen, a rovátkáknak egyenlő mélyeknek kell lenniük, s a laposvágónak sem szabad a keresztvágóval végzett árkoknál mélyebben behatolni. E művelet hideg eljárással történik. Nagyobb tárgy esetében a közelítő formát előbb melegen kovácsolással nagyolják, és csak ezt követően végzik a faragást. A kiviteli munka során a balesetek elkerülésére a szokásosnál hosszabb vágót használnak, és a kifaragandó formákhoz pedig különféle hajlított elővágók szükségesek. A munka befejezéseként a szükséghez mérten reszelik, csiszolják. A vas faragásának ez a technikája évszázadokon át mit sem változott, művei javát azonban a kollektív amnézia kitörölte emlékezetünkből. A tisztán művészi rendeltetésű, vasból faragott kisplasztikái alkotások a vasművesség történeti fejlődésében ugyan számontartandók, hiszen e művesség köreit tágították, e műveikkel orientálódni igyekeztek a nagyművészetek felé, művészettörténeti szempontból azonban még sem játszottak döntő szerepet. Ám ha nem önálló műtárgyként alkalmazták, hanem a rácsok, kapuk díszítésének fokozására használták fel, jelentőségük megnövekedett. Márpedig különösen fontossá váltak a barokk-rokokó stílus korszakában, amikor a kastélyok, paloták tulajdonosának rangját, hatalmának nagyságát a dekoratív rácskapukkal is hangsúlyozták. Faragott vagy domborított címerállat, illetőleg herma gyakori a jelesebb munkákon mint az pl. a gr. Barkóczy Ferenc püspök-főispán szándékából készült egri Fazola-kapun látható, vagy allegorikus motívumok alkalmazása, melyek ugyancsak az egri megyeházán elhelyezett záradékrácson a Remény, a Szeretet és az Igazság szimbolikus alakjaként jelennek meg. E korban gyakran a kopogtatókat is figurális elemekkel gazdagították, sőt motívumaikkal olykor készítőjére vagy tulajdonosának kilétére is utalnak. A soproni Storao-ház míves kivitelű kopogtatójának pelikánja sejteti mesterét, „Pellikan Ignatius'M, aki a XVII. század végén a városi fegyvertáros tisztségét töltötte be, és címeres pecsétnyomóján ugyancsak ez a motívum szerepel. (1). A historizmus idején a korábbi stílusok jelesebb munkáinak precíz másolatával is találkozunk, miként az a budavári lakónegyedben álló Úri u. 58. sz. épület kopogatója bizonyítja. A mesterség teljes birtoklásáról tanúskodó, dús ornamentális és figurális díszekkel kovácsolt mű 1904-ben készült. Jungfer Gyula munkája, amely a XVLTI. század elejéről való prágai Clam-Gallas palota kapuján lévőnek pontos mása. A figurális elemek fokozzák a kovácsoltvas alkotások mozgalmasságát, igen alkalmasak a pompa kifejtésének növelésére. Az ilyen és ehhez hasonló díszes kovácsoltvas szerkezetek gazdag és változatos sorával szembesülhetünk Európa számos országában. Utalunk itt csupán J. G. Oeggnek a bécsi Belvedere főkapujaként kovácsolt alkotására, a konstanzi székesegyház gyóntató és gyónó alakjával gazdagított perspektivikus szentélyrácsára, a granadai dóm királyi kápolnájának Bartolomé de Jaén ótestamentumi atyák szobrával, Krisztus életéből vett jelenetekkel és a keresztrefeszítést ábrázoló kompozícióval alakított hatalmas rácsozatára, továbbá egy, most