Technikatörténeti szemle 17. (1988-89)

TANULMÁNYOK - N. László Endre: A dunai aranymosás I.

Ebben az írásban a dunai aranymosással, a dunai aranyászok ősi mosási eljárásával foglalkozom. Immár negyven esztendeje kutatom az ősi mesterség múltját, kinyerő eljárásait, mesevilágát, s mosom és magam is az aranyat. Kérem, ne csodálkozzanak azon, hogy írásomhoz nem csatoltam a felhasznált irodalom jegyzékét. S ráadásul ilyen irodalom nincs a Kárpát-medence egyik országában sem. Néhány szerző, aki csupán hallomásból ismerte az ősi mesterséget, írt ugyan róla néhány hosszabb-rövidebb cikket, de magát az aranymosó eljárást egyikük sem írta le igazán részletesen. Ehhez ugyanis nem elég hallani róla, s nem elég ezt látni sem. Ezt csinálnia kell annak, — nem rövid ideig —, aki érdemben akar róla írni. (Ez a megállapításom nem vonatkozik a mesterség történeti részére.) Az aranyászok még a múlt században is az aranyhordalékú vizek fáradhatatlan, bátor és nagyon szorgalmas vándorai voltak. Egyszerű emberek, a természet „szarvasbőrös" nemesemberei, (a későbbiek során majd megtudják, miért). Az igazán szorgalmas, a mesterségbeli fogásokat jól ismerő aranyász ugyan soha nem lett milliomos, mint a kaliforniai és az alaszkai ezrekből néhány, de keresményéből becsületesen eltartotta — általában igen népes — családját. Nem egynek arra is futotta a keresményéből, hogy 30-40 hold földet vegyen, amit azután kiadott bérbe, mert az aranymosást nemesebb és jobban jövedelmező foglalkozásnak tartotta, mint a földművelést. S aranyászidényben meg is kereste a mindenkori napszám hat-, tízszeresét ... A legjobb „aranyászöntések" és a mesterségbeli fogások ismerete apáról fiúra szállott évszázadokig. Az idegenek közül csak az ismerhette meg ezeket, aki benősült egy-egy ilyen aranyászcsaládba. Így aztán valóságos aranyászdinasztiák alakultak ki egyes vidékeken, például a Sziget- és a Csallóközben is. Az idegenekkel szemben bizalmatlanok, titoktartók, szűkszavúak voltak, mert így kívánta ezt meg a kemény élet és a család érdeke. Amint eltűnt a folyót borító jégpáncél, s levonult a tavaszi ár, ladikjukba ültek és felaranyásztak ia Dunán messze Ausztriába, vagy learanyásztak Paksig, Mohácsig. Csak akkor jöttek haza, amikor a partokon megjelent a „gallérjég". Hazahozták és itthon tették értékesíthetővé a talán nagyon messze kimosott aranyat. Kagylóhéjban ennyit a aranyászokról. Az aranyász munkájának kellékei Igazán nem sok van belőlük. Egy részük megvásárolható, de többségüket maga az aranyász készíti el. Igazán egyszerű eszközök, de aki az újsüttetű aranyászok közül a korszerűsítésükkel próbálkozott, okvetlenül kudarcot vallott. Nagyjából tehát már évszázadok óta ugyanazokkal a szerszámokkal dolgozik az aranyász, s az arany kinyerésének módja pedig éppen semmit nem változott. Lássuk tehát ezeket az ősi, bevált kellékeket! 1. Közönséges lapát Ma már a legtöbb aranyász a Csehszlovákiában kapható, alumíniumból készült lapátot használja, mivel ez lényegesen könnyebb a hagyományosnál. 2. Aranynéző- vagy próbalapát Az igazi egyetlen darab bükkfából készült. Az arany ász a lapát belsejét, s annak is a nyél felé eső felét — tűz fölött, vagy a beletett és benne mozgatott